Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-11-03 / 10. szám

, szekszárdi 8 VASARNAP 1991. NOVEMBER 3. Gizi nénivel nagyon-nagyon régen találkoztam először. Érdekes, hogy a házra emlékszem ma is. De az utcára nem. Most alig találtam oda. Kétszer is útbaigazítást kellett kérnem. Pedig a falu nem nagy. Sok utcája sincs. És mégis... De Gizi néni marasztaló tekintete most is olyan, mint akkor. Ha a nagyváros forgatagában láttam volna meg, akkor is tudcim, Ő az. Szavai? Mint az imádság. Úgy maradtak meg emlékezetemben. Úgy mondta, nem baj, ha az ember szegény. A baj akkor van, amikor nem szeretik. „Mert szeretet nélkül az ember nem képes semmire." „Ami van, az van..." A kakasdi Kelemen Istvánné amott Bukovinában nem élt szegénységben. Igaz, amijük volt, megdolgoztak érte. Megbecsülték a munkát, megbecsülték a pénzt. Andrásfalván akkoriban alig volt olyan ház, mint az övék. Téglából épült. A legtöbbet fából ácsolták, építették. Gizi néni ezt kizárólag a tényszerűség miatt mondja, nem pedig dicsekvésből. A világéletében csendes, alkalmazkodó aszszony talán nem is tudja, mi az a büszkélkedés. Egyszer azt mondta, „ami van, az van, ami nincs, az nincs". Hát ez ilyen egyszerű. Valóban az. Amikor egy hónapja találkoztam a lányával, Höfler Lajosnéval, a bonyhádi székelykör vezetőjével, kedves szavak kíséretében ismerte föl bennem a hajdani cikk íróját, s örömmel számolt be édesanyja viszonylag jó egészségéről. És elkottyintotta, hogy hamarosan ünneplik Gizi néni nyolcvanadik születésnapját. Egészen zavarba hozott a szavak nélküli meghívás a családi ünnepre, s bevallom, eldöntöttem nyomban, hogy ott leszek. Bár egészen addig mégis ingadoztam, míg a legnagyobb meglepetésemre meg nem érkezett a „hivatalos" értesítés. Igaz, a meghívás déli tizenkettőre szólt, kolléganőmmel csak fél három felé érkeztünk. Amikor átnyújtottam Gizi néninek a néhány szál virágot, s igazi csattanós puszikat tudhattam magamnak, egészen jól kezdtem érezni magamat a mások családi ünnepségén. - Megismerném én lányom száz közül is - mondta Gizi néni, számomra arra utalva, hogy ő is jól emlékszik az „akkori" beszélgetésre. E szavakra úgy érezhettük, befogadott a család. Senkit nem zavart jelenlétünk, senki nem akart nyilatkozni, senki nem vetetkezett, csak úgy megvoltunk. Most is, mint azon a szép kakasdi délutánon, az ünnepen, az ünnep meghittségén, a lehetséges szépségén tűnődöm. Csakis az fogalmazódik meg bennem, hogy akkor ünnep igaziból az ünnep, ha az belülről jön. Ha nem beszélik agyon, ha nem teszik mesterkéltté, ha nem kötelességszerű az egész ceremónia. Talán olyan az ünnep, mint a barátság. Nem a nagy szavak, hanem a hozzá fűző érzések a meghatározói, mozgatói. A meghittség érzésén nem változtatnak az évek, az évtizedek. Ne teregesd a szádat! Gizi néni szereti az ünnepeket. Azt, amelyeket ő maga rendez. De őt tilos volt megünnepelni. Ezért gyermekei titokban szervezték meg a születésnapi összejövetelt. Höfler Lajosné, Emma szerint édesanyjuk azért tért ki mindig születésnapja megtartása elől, mert nem akarta, hogy gyermekei pluszmunkát vállaljanak. Gizi néni szerint? - Mert igazán nem is tudom, mikor születtem. Bukovinában a bejelentés napját írták be az anyakönyvi kivonatba. Az én esetemben is ez a dátum jó néhány nappal eltér világrajöttömétől. Erre nevetésben tör ki az egész család, majd előadják a történetet: - Édesapánk szeretett mókázni. viccelni. Az egyik fia adatait ő diktálta be még Garán. Mivel február végén született, közölte, hogy február 30. a születésének napja. A tisztviselő ezt automatikusan beírta. Ök meg nem nézegették. Bonyhádon, már a gimnáziumban vette észre a „félreértést" az egyik tanár. - Én erről az egészről semmit nem tudtam - kanyarodik vissza Gizi néni a meglepetéshez. - Emma csak annyit mondott, hogy a gyerekek kilenc körül jönnek. Már reggel fél héttől vártam, s csak vártam őket kint a folyosón. A lányok és a menyek otthon mindent előre elkészítettek. A húsokat, a süteményeket, a születésnapi tortát. Csak a befejezés maradt a nagy nap délelőttjére. - Hiába volt minden. A pityókát édesanyánk tisztította meg. Nem tud egyetlen percig sem meglenni munka nélkül - teszi kezét Mária édesanyja vállára és nevetve magához húzza. Az ünnepi asztalt tizenheten ülték körül. A főhelyen Gizi néni, körben meg nyolc gyereke - József, Gergely, Ferenc, Emma, Antal, Endre, Lajos és Mária -, valamint azok feleségei, férjei. A 21 unokát és a szintén 21 dédunokát nem hívhatták el, mert nem fértek volna el annyian: Bár, mint mondják, ha búcsúkor öszt