Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-11-03 / 10. szám

1991. NOVEMBER 3. , szekszárdi VASARDIAP ket. Még a fájdalomra se jutott az időnkből. - Bácsalmás felé nem tudtunk rákanyarodni az útra. Végeláthatatlan szekérkaraván jött. Három sorban. Katonák és menekülők. Bajánál nem lehetett átjönni a Dunán. Dunafóldvárig kellett mennünk. Ott két hetet vesztegeltünk. A kocsi volt a házunk. Igaz, tavaszodott, de az éjjelek nagyon hidegek voltak. Éjszakánként a szekér alá kuporodtam és a sötétben varrtam öszsze négy lepedőt sátornak a kocsira, így végre lett lakásunk. Hányszor végigálmodtam ezt az egész menekülést. Szerencsére a sírás mindig fölébreszt. Ha az ember ébren gondolja végig, az más. Kicsikét másabb. A Kelemen család végre eljutott Garára. A tizenkét gyerekes rokoncsaládnál húzták meg magukat tavasztól őszig. Egy kicsi lakásban szorongtak valamennyien. Aztán Kakasdra irányították őket. Földet nem kaptak, csak 1948-ban. - Azután a férjemet begyúrták a szövetkezetbe... Az is nagyon bántott, hogy úgy kaptunk házat, hogy kizavarták belőle az ott lakó svábokat. Akkor meg azokat telepítették ki. Igazság volt ez? Összeveszíteni a népeket? Azok se tehettek semmiről, pont úgy, ahogyan mi. - A szívem legmélyén talán visszavágyok Andrásfalvára. De mégse akarok odamenni. A háborúban bombatalálat érte a templomot. Ott esküdtünk 1929-ben... Aztán megtudtam valakitől, hogy lebontották a templomunkat. Hát ezért nem megyek. Nem az utazástól félek. Voltam én már Ausztriában is. Rokonoknál. De Andrásfalvát templom nélkül nem akarom látni. Begyújtottak-e valaha? Az egyik „fiú" kinyit egy üveg bort. Tölt a poharakba chardonnayszejön a nagy család, százhúszan vannak. A munkától törődött, fáradt aszszony egészen feloldódik a szeretet ölelésében. Mosolyogva nézi a „családokat", s tűri, hogy mindenki vele foglalkozzék. Ám fölfigyelek arra, hogy amikor várhatóan kattan a fényképezőgép, Gizi néni összerendezi a száját, a másodperc töredéke alatt eltünteti a mosoly nyomát is. - Nem szép az, ha valaki folyton teregeti a száját. Erre tanítottam a lányaimat is. Sűrűn rájuk kellett szólnom: „Ne teregesd a szádat!" Szívesen beszél arról Gizi néni, hogy a „családok milyen rendesen föltalálták magukat", hogy valamenynyinek tisztességes szakmája van, hogy vitték valamire. Csak az a kár, hogy nem lehetnek mindig együtt. Vannak, akik Tolna megyében élnek, de Baranya se hiányolja a Kelemen családot, sőt, van, akiket Budapestre, »

gy éppen Lovasberénybe sodort az Kálvária Nincs a napnak talán olyan órája, hogy Kelemen Istvánnénak ne jutna eszébe a bukovinai székelyek második világháborúban kezdődött kálváriája. Az akkor már nagyobbacska gyermekei is jól emlékeznek az úttalan utakra, a félelemre, a fáradtságra, s azokra a szomorúságos pillanatokra, amikor utoljára pillanthatták meg Bács-Andrásfalva templomtornyát. - Búcsúba igyekeztünk Taniszlóra. De jött egy ember, „az öreg pulyka", s annyit mondott, ne menjünk. Szedjük a legszükségesebb holmikat, s igyekezzünk „elfelé", mert a környező falvakból már elkezdték hajtani a székelyeket. Volt egy spiniter kocsink, vagy ahogy jobban ismerik, stráfkocsink. Amit tudtunk, fölraklak. A zsákokra ültettük a gyereke- Itt és itt, s itt.... voltak az ágyak. Itt meg egy hatalmas cserépkályha állott. Soha nem volt begyújtva. - Dehogynem. Egyszer, amikor betegek voltunk. Hát nem emlékszel? És jókat derülnek a valamikori emlékeken, a vidám történeteken, a mindig nyitott ajtón és ablakon. Azon, hogy amikor az egyik legény éjfél körül ért haza, s az ablakon lépett be, nehogy a szülőket fölébreszsze, valaki fölugrott az ágyáról - támadásra készen. Hosszas magyaráz- , kodás után derült ki, hogy vendég érkezett, akinek úgy mondták, hogy „arra az ágyra feküdjön". De annyi ágy volt a szobában, hogy bármelyik lehetett az, amire rámutatott a házigazda. S így történt, hogy éppen a „foglaltat" választotta. S amikor az ágy jogos tulajdonosa megérkezett, és ágya felé tartott, a vendég azt hitte a sötétben, hogy betörőt kell leszerelnie... A hajdani történet félelmetességét elmosta az idő, s mára már csak a jópofa sztori maradt meg belőle. És ez így természetes, hiszen úgy mondják, az idő megszépíti az emlékeket. Bár az emlékek között is vannak kivételek. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: B. Juhász Mária jából, amire joggal büszke. Kint a konyhában az edények csörömpölésére leszünk figyelmesek. A menyek csöndesen kiszállingóztak. Mosogatnak. A hat férfi azon vitatkozik, hogy a most ünnepi ebédlővé rendezett valamikori legényszoba hogy is nézett ki. »