Szekszárd Vidéke, 1890 (10. évfolyam, 1-58. szám)
1890-06-05 / 29. szám
SzelcszáLrcL ~^7~ iclék:e_ reá, miként, ő kívánta és adta nekünk. Pünkösd hétfőn dr. K. M. lett megbérmálva, bárma atyja volt dr. V. J. Makóról. Feleségem jó egészségnek örvend, anyósom megsüketült, lányomnak kurizál egy beszámítható fiatal ember, fiam megbukott, komám meghízott 4 kgrammal én meg maradtam az orosz Influenza, Tisztelt szerkesztő ur ! Szives engedőimével becses lapja hasábjain köszönöm meg a tolnai csolnakázó egylet tagjainak előzékeny figyelmét, melyben részesítettek, a midőn bár ismeretlenül, folyó év május hó 31-ón tartott majálisra meghívtak. El is mentem családostól, még anyósomat és szeretett komámat is elvittem magammal, hadd mulassanak az Isten szabad ege alatt ... a szúnyogok örömére. Az indulás ideje délután 2 órára volt kitűzve, ámde az egek urával a rendezőség nem alkudott meg, s az sötét felhőkkel fenyegetett .............az influenza vadászok örömé re. Későbben kiderült az ég és a legszebb idővel kedveskedett s meghozta a jó kedvet és a várva várt vendégeket. A majális helyén, a szigeten lévő kis csárda előtt a rendezők ügyes kezei alatt a tánczhely és környéke ligetté vált. A díszítésnél a a reménység színe uralkodott, mit a helyenkmt alkalmazott hármas szinti zászlók élénkítettek. A tánczhely fölött csigán mozogható, nyolczszögalaku óriási pókháló vagy kínai fejtakaróhoz hasonló zöld lombokból font koszorú lógott, melyből száz különféle alakú és színű tarka lámpión függött alá, mint ízlésesen elkészített virágcsokorból a rózsák és bimbók, úgy emelték ezek a tánczhely csinos díszítését. A madarak csicseregtek, a viz sima tükrén számtalan kisebb nagyobb csolnak siklott tova egy-egy regattistával, a szúnyogok megemberelték magukat s visszahúzódtak, az enyhe légáramlat csevegésre hívta föl a lombos fák leveleit .... komám, hatalmas fatörzsön aludt. ................Pompás havasi rózsát tűztek ki, a hanyatló nap sugarai aranyozott keretbe foglalta. Midőn beesteledett és a nap mosolyogva hajtá le álmos fejét, hogy a türelmesen várakozó nyájas holdnak adjon életet................akkor a havasi ró zsa fátyolba burkolódott és néhány perez múlva a szerelem színét ölté magára................ meghódi tá az arany ifjúságot .... Érverésem gyorsabb lett s ébren álmodtam . . . gondalataim ideálomhoz vittek s magamban ismételtem mit százszor vallottam előtte : Oly magas mint az ég, Mély mint a tenger feneke. Yaló mint az Isten, Örök mint a lélek : barátod szerelme. Talán még most is álmodnék, de feleségem vissza vitt a valóra, fölkért tánezra és én tánczol- tarn . . . tánczoltam mintha ő volna mellettem. Utána anyóso mat is kellett megtánczoltatnom ; pedig süket az áldott lélek, de a tán ezért ól, hal. Persze csak a „Groszwardein“ bir érdekkel nála, ezt hallás nélkül is . . . csak magában dudolgatja —járja. Csinos bokrétát kötött a rendezőség. A sok szebbnél szebb virágokból kimagaslott az az alig kinyílt gyengéd csinos rózsa, oldalán a liliommal s mellette két halvány sá'-ga ruhába öltöztetett bimbó, n e f e 1 e j t- s, égő szerelem, ibolya és . ... rósz botanikus voltam teljes életemben, hamar felejtem a virágok nevét, bár a mámoros illat örökre megmarad emlékemben. Vígan járta a ropogós csárdást az a sok piczi láb. „Hajrá, hogy volt, na meg egy kicsit, húzd czigány, ki lelke van, tyuhaj!“ — hangzott mindenfelől (aztán mondja még valaki, hogy a magyar nyelvben csak egyetlen egy szó : „tyúk“ kezdődik „ty“ betűvel !). A czigány húzta jókedvűen, a fiatalság járta szívesen ; Pleszky Tóni kérte a a czigányt hagyná abba azt a bolond csárdást, mert nagyon fáradt, táuczosnőjét pedig mig a czigány huzza s lábai bírják nem szokta letenni. De ott volt Garay bácsi is ! . . . és a czigány húzta, húzta mig Pleszky Tóni kidült, ledült egy nagy tál paprikás hal mellé ... ott aztán boszuját lehütötte : megetette, megitatta fáradt testét. En csak azokat a szekszárdi urakat sajnálom, kik vele társak voltak a paprikás halnál. Este felé Rozmayer Ferencz kölcsönkért dr. K. M. úrtól egy pakli gyufát, át ment a középszigetre s ott tüzes sárkányait föl- gyujtva, nyilsebességgel küldötte az ég felé, hogy onnan, daczára az ébren volt kopaszfejü juhásznak nagy és fényes nyájából, csillagokat csaljon le, a mi neki sikerült is a közönség élvezetére, mulatságára. Végül elhozta a legszebb csillagokat: kedves hozzátartozóit. Az ilyen mulatságra 3 napot kellene áldozni, de nem egy rövid délutánt, alig éreztem magamat úgy Isten igázában jól, már haza kellett mennem. Feleségemnek akadt fess kísérője, nekem maradt volna az anyós, de hát mire való a koma ? Rá sóztam szegényre, hadd érezze magát boldognak ! Lányommal az a bizonyos számba ve- | hető egyén ballagott, s én . . . . oh én szabadon, j függetlenül lepke módra szálltam virágról virágra, nem törődve tyúkszememmel . . . Mennyi hódítást egy estén ! Mennyi emlék : három kézszoritás, egy fél zsebkendő, 10 cm. hosszú csipke fodor, egy legyező toll, öt szál nefelejts és számtalan szánandó mosoly isteni ajkakról nyomja szivemet és zsebemet. Komámnak is maradt emlék: anyósom bucsu- záskópen megcsókolta. apák ? Nem győzzük a bérma ajándékok kiadását elviselni. Mert a bérmálandók előbb kialkudják, hogy mit is kapnak ? s ha nincs myökre otthagynak a faképnél s vesznek más bórma apát vagy anyát. 14 bórma fiam volt ezek között a következő ajándékok osztattak ki : 4 arany óra (á 10 kr), 4 uj találmányu üveg toll (á 10 kr), 4 képes könyv (á 15 kr), egy aranyozott sétapáleza és egy száj - harmonika. A bérmálás alatt az u j orgona hangjai, mesteri prelúdiumokban földolgozva az áj- tatossághoz nagyban hozzájárultak, ámbár nekem a régi orgona hangjai jobban tetszettek — ez ugyancsak egyéni vélemény, — de azt hiszem kár volt azt a tengernyi pénzt, mit a budapesti muzsikusok szereztek ebbe az orgonába ölni, ha a gyökeres javítás csak ennyibe sikerült. De ezt nem azért mondom, hogy uj gyűjtés rendeztessék ujabbi megjavítására, elég volt ennyi ! Hisz már nevetséges az a folytonos kopogtatás. A valódi jótékony czól igy szokott elesni. Mai nap nem elég okos az ember : a n e m e s s z i v ü gyűjtőt, a nemes c z é I t tekintse vagy saját családjáról gondolkozzék kissé nemesen? Mindennap újabb czim alatt fejnek : orgona, templom, ovoda, kálvária, kápolna, közművelődési •egylet, tűzoltóság, tüzkárosultak, zászló-alap, temetkezési egylet, enPékszobrok, árvaház, lelenczház, apáezák. barátok, szerzetek, színház, színészek, czir- kusz, vándorló muzsikusok, medve tánczo'tatók, kintornás, korcsolya- és regatta-egylet, babérkoszorúk, újévi megváltások, bérmálás, keresztelés, húsvéti öntözés, karácsonyi botozás, nőegylet, árvízkárosultak, segitségálbum, műkedvelők, vöröskeresztegylet, rokkantak háza, menház, javító-intézet, er- kölcsnemesitő-iutézet, erkölcsnemesitő-egylet. szegény-iskolások ................mind-mind szopják azt az ür es erszényt, mit a mostoha idő, a gyomor, család és a gyermekek már elég laposra szittak. Gárdos I. és társai 23 frt deficzitet csináltak, (a felülfizetést, a rendezés körüli kiadásokra fölhasználni furcsa rendezésre mutat, hiába volt annak idején az elnök urnák nagyhangú anzagolása ama bizonyos 100 írtról, komám nem hagyja magát félre vezetni, mint a jóhiszemű közönség!) A defiezitórt kapott ezüst babér koszorút. Mit fognak adni a kegyelmes főpásztornak a bérmálásért ? Ott voltak papok, katona tisztek, uradalmi tisztek, elöljárók és utánjáró magánosok. Tűzoltók és tanítók ki voltak zárva, mert nem csókoltak kezet (a mi elég rósz és laza fegyelemre mutat — ámbár fölfogás dolga) a fogadtatás alkalmával ö exellentiájának a kegyelmes püspök urnák, kit különben az egek ura jóindulatú akaratában még sokáig tartsa meg ájta- tos híveinek igaz örömére. Az ég áldása szálljon kíván tartózkodni. Az élet annyi sok keserűsége közepett mégis az az egy szívfájdalma van: mi lesz itt az ő leányából ? ki lesz támasza, oltalma ? ha már majd ő nem lesz. Mindhárman hallgattak egy bizonyos érzelem befolyása alatt, s midőn különböző irányú gondolatukban a környék lombos bokrai felé irányzák figyelmüket — egykedvűséggel, a barlangból sylphidi termetű, angyali szépségű s az álmák ideálja jött feléjük — női alakban, ki a meggörnyedve ülő ősz férfi nyakába borult eme szavakkal „kedves jó atyám“. Dunay Zoltán szivébe — e látványra — oly kényes húr pendült meg, minek hatását még soha sem érezte, elvesztette hideg lelkületűt s uralkodott felette a szerelem. Ez pillanat műve volt, s már is a hetedik menyország boldogságába érezte magát. Csodálta az ősz atya nyakába csüngő drága gyöngyöt — határozatlan tekintettel, de szive erős lüktetéssel azt susogta: szeretlek, az első szerelmem legforróbb s legszentebb hevével. Az ősz atya bemutatta leányának uj barátjukat, kit a jó sors vezetett közéjük. A leány nem felelt az idegen férfinak láttára, meg volt igézve % s olyan formát érzett, miről eddig álmába sem tudott magának a képzelet világa alkotni, nevet sem tudott neki adni a 17 év tavasza, elpirult és egy különös megfoghatatlan órzemóny, mely szive titkos rejtőkéből tört elő — sirt, de azok. örömköny- nyek voltak. Megértették kölcsönösen egymást annélkül, hogy . szavakkal adtak volna kifejezést kölcsönös ér- zeményeiknek. Rövid idő múlva Dunay Zoltán — birtokán — voltak együtt a számüzöttt család, kebelbarátjuknál. Az égi boldogság földi gyönyörei közepett már-már a megtörténendő egybekelés módozatai felett tartottak eszmecserét, határtalan boldogságukban felejtve a száműzés keservét, — az uj hazába, a régit felejtve, s annak, — kinek a világ is kicsiny volt, most elég nagynak tartotta szerelmében a kis birtok szűk határát, s ki oly hideg tudott lenni minden iránt — a család eszméje, szerelmébe megreszkedteté egész valóját. Midőn már a boldog frigyüket az Isten előtt óhajtották megerősíteni, a határ idejét is megállapították — örvendetes hir és mélyen lesújtó csapás érte a kedves családot. — A számüzetósi rendelet visszavonatott — nyugton térhettek vissza drága és szeretett hazájukba és a diphteritis nöhéz betegségébe esett a világ legboldogabb menyasszonya. Az öröm hir elmosódott a beteg ágya felett, és egy hosszú kínos szenvedés után, midőn kikósórték a korán kiszenvedettet az örök nyugalom hazájába, az élők és élő halottak lettek. A fájdalomtól lesújtott apa fiával együtt megtörtén visszatértek hazájukba, az öreg ott akart meghalni, fia pedig ott hitt enyhét találni, csak a vőlegény maradt vissza; fájdalmának rengeteg nagyságában. Dunay Zoltán a kedves sirhalom mellé építtetett egy kis hajlékot magának, de állandóan mégis a sirdombon lakott, reá hajlott a keresztre — ar- cza elborult — sokat szenvedett — kimondhatatlan boldogtalan volt — sírni nem tudott, az egykor oly daliás férfi elsorvadt a bánat s a veszteség nagy súlya már-már elviselhetetlen volt reá nézve, árny volt, hisz néki az élet csak teher volt. . . mint élő halott őrzé, a felejthetetlennek nyugvó helyét. Elhagyatva érzé magát még Istenétől is. eltompult, érző szive elfásult — s meghalni akart ő is. Midőn a ho'd mégegyszer teljes fényébe egész éjjen át tündöklött síit először, oly szivrehatóan, oly keservesen, mint ember még nem sirt, később konyái kiapadtak, fájdalma egyes sóhajokba nyilvánult, — meredten nézett a sirdombra hosszú ideig, mig végre görcsös rángatás vett rajta erőt, szemeit behunyta, melle erősen lihegett, homlokán hideg verejték gyöngyözött — a virágos sirhalmon el áléit. Később forró lázban szenvedett, félig álmodozva, suttogó hangon mondá : de sokat szenvedtem, — szemeit körülhordozá, mintha valakit keresne — s egy láthatatlannal beszólt, szelíden s szerelmes pislantásokkal, — elaludt — mélyen — örökre. Szive szakadt meg, szerelmének nagy fáj - dal mában. Várkonyi Iván.
