Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-03-14 / 12. szám
Szeik:széLX*d. Vidéke. =z Márczius ll-én délelőtt 10 órakor a pénzügyi szakosztály, 12-én délelőtt 10 órakor a köz- igazgatási szakosztály; 14-ón pedig, vagyis ma délelőtt 10 órakor a központi választmány ülést tartott. JL megye gyászfeliratai. Alább közöljük vármegyénk főispánjának ama megható beszédét, melyet a folyó évi február hó 12-én tartott törvényhatósági rendkívüli közgyűlésen mondott s azon feliratokat, melyeket a megye 0 Felségeikhez és a Fenséges Trónörökös gyászba borult özvegyéhez a megrendítő csapás alkalmával felterjesztett. Főispáni megnyitó beszéd : Tekintetes törvényhatósági bizottság! Mélyen tisztelt közgyűlés ! „Isten áldja és óvja meg drága hazánkat!“ Ez volt talán utolsó sóhaja, egy bizalmas magyar barátjához intézett végrendeletszerü levelének búcsúszavai kép, az Istenben boldogult Eudolf trónörökös U császári és királyi Fenségének — a halál küszöbén, tehát oly pillanatban, midőn a szív mond el mindent, a mit még mondani akarunk., Lehetetlen mélyen tisztelt közgyűlés, hogy a Magyarország leendett királya szivéből eredeti eme szavak örökre bevésve ne maradnának a magyar nemzet szivében. A Mindenható felettünk álló szent akarata megengedte, hogy e tündöklő szellem homályba borulva, önkezűleg oltassék ki az az élet, mely bizonyára hivatva lett volna egykoron fénycsillag gyanánt a Monarchia népeinek áldása, Hazánk büszkesége lenni. A véges emberi ész a végzet rejtélyeit fürkészve csakhamar elérkezik az „ide és ne tovább“-ig, — erőtlenül áll meg a megoldhatatlan nagy kérdések előtt, s némán tekint a végzet munkájára, megérteni kényszerülvén : hogy a földi hatalom legfényesebb képviselője csak úgy kénytelen a végzet hatalma előtt meghajolni, mint a szellőtől felkapott pehely a hogy útját követi. Bár szomorú, de lélekemelő azon igazi keresztényi megadás, azon törhetlen kötelesség-érzetnek példája, melyet Felséges Urunk és Királyunk kit a Meyerlingban folyó évi január hó 30-án lezajlott catastropha legközvetlenebbül sújtott, a kikinek borzasztó szenvedését és veszteségét a szó ecsetelni képtelen, a gyász legsötétebb, legsujtóbb perczeiben is népeinek mutatott. Mélyen tisztelt közgyűlés ! bármelyik felebarátunk láttára, lett légyen rendeltetése bármi jelentéktelen körre utalva az életben, elszorul a szivünk ha gyermeke sírja fölött örömét, reményét vesztve könynyezik ; — mit kell hát hogy érezzünk, ha a Felséges Urunk és Asszonyunk szivében dúló fájdalomra tekintünk, tudva, hogy mit jelenthet az, ha az atya, élete virágjában állott, s oly fényes reményekre jogosított. egyetlen fiát, az uralkodó munkás élete, saját személye folytonosságát, évszázadok által szentesilett traditióinak — koronájának utódját ősei hamvai közé, a sötét enyészet karjaiba leha- nyatlani látja. Szeretett királya ezen megmérhetetlen fájdalmát át érzi az oly mélyen, és gyöngéden érezni tudó egész magyar Haza, s felhangzik a közérzület szava az ország minden vidékéről, — nem vigaszként — mert ily veszteséggel szemben nincs más vigasztalás, mint a mit a vallás nyújtani képes, — de a szeretet, a részvét, a hű ragaszkodás- tolmá- csakép, mintegy azt mondva : Uram Királyom, Reácl nehezedett Isten keze, elvette tőled életed fényét, örömödet, koronád örökösét, fiadat, de él még e nemzet, mely gyermekedként a megpróbáltatás napjaiban szorosabban van hozzád fűzve, mint valaha s hűségesen osztozik az előtte elfojtott keserű köny- nyeidben. A gyász és fájdalom általános érzete tette szomorú kötelességemmé mélyen tisztelt törvényhatósági bizottság, hogy rendkívüli közgyűlést hívjak egybe, meg lévén győződve, hogy Tolna vármegye közönsége, melyben a Király iránti hű ragaszkodásnak fogalmát mindenkor megtestesülve láttam, szintén fel akarja emelni fájdalomtól áthatott szavát s igaz részvéte kifejezését a gyászba borult Trón zsámolya elé letenni kívánja. Ez egyedüli tárgya a mai rendkívüli közgyűlésnek, melyet ezennel • megnyitottnak nyilvánítok, A Felségekhez intézett részvétfelirat: Felséges Császár és Apostoli Király ! Felséges Császárné és Királyné! Legkegyelmesebb Urunk és Asszonyunk! A végzetnek egy kézmozdulata elsötétítette fölötünk az eget; — a királyi czédrus letörve; — Felségtek szülői szive összezúzva; — a hatalmas monarchia népei, Királyával szivében egybeforrt nemzetünk gyászba, fájdalomba, könnyekbe merülve! Panasz kisérti ajkainkat, hogy a kinek lelke fel volt ruházva mindennel, a mi egy embert nagy- gyá, uralkodót dicsővé tehet, a kire két állam hatalmas koronájának fénye tekintett, a kit szivünk egész szeretetével és hódolatával vettünk körül, a jövő századok történetébe repült tekintetünk, a ki megértette szivünk dobbanását, a ki tudta, hogy a magyar szív hevülése megtörhetetlen hűséget s alkotmányunk erősségei között a Trón és Haza védelmében halált vagy győzelmet jelent : kitépte magát Hódolattal feléje tárt karjainak közül s mint az erdők kebléről a sziklacsucs ha leomlik, dőltében letarolta honfikeblünk minden virágát, melyekből a messze jövő ragyogó képei köré annyi koszorút kötöttünk. De elnémít bennünket a történelem engesztelő tanuságtétele, hogy rendszerint a legnemesebbek roskadtak össze a kereszt súlya alatt, megrázó tra- goediájukkal előbbre vivén fejlődésében a világot. És elnémít Felségtek szent fájdalma, mely leikeinkben uj fájdalomnak bő özönnel fakadó forrása. E kettős fájdalommal eltelve és megtörve járulunk a Trón zsámolya elé; s ha a nagy halott nagy emléke iránt viseltető örökös kegyeletünk, ha a Felségtek lelkűnkben élő bensőségtejes hódolat csak egy cseppjét is nyújthatja a vigasz balzsamának: alattvalói mély alázatossággal kérjük Felség- teket méltóztassanak résztvevő érzelmeink kifejezését kegyesen fogadni. Tudjuk, hogy nem lehet, hogy a népek szeretető kárpótolja a kárpotolhatatlant, mert az emberi szív törvényei, melyek Isten bölcs rendelése szerint Fejedelmet és népeket egy közösségbe vonnak, elibénk tárják kérlelhetetlen szavukat, de bízva bízunk, hogy az Égnek véghetetlen kegyessége, a hitnek erőt adó mulasztja s nemzetünk közérzülete gyámolitó oszlopot fognak képezni, hogy Felségtek szivét az összeroskadástól megóvják. Alatvalói mély hódolattal Tolna vármegye törvényhatósági bizottságának Szekszárdon, 1889. évi február hó 12-én tartott rendkívüli közgyűléséből. A törvényhatóság nevében : Simontsits Béla, Tolna vármegye alispánja. Az özvegy trónörökösné, Stefánia főherczegnő Ö. cs. és kir. Fenségéhez intézett részvétfelirat: Császári és királyi Fenség ! Az özvegyi fátyol, mely korai gyászszal Fenséged homlokára borult, — sötét és kietlen gyászt jelent nekünk is. Megértjük és osztjuk Fenséged mérhetetlen fájdalmát, s néma megadással hajiunk meg előtte. Hisz a vihar, mely a felséges Uralkodónk koronái alatt egyesült népeket, a gyökereikkel messze századokba visszanyúló erős tölgyeket megreszket- tette, hogy ne törte volna le a virágot, melyet óvatlanul útjában talált. Mély hódolattal járulunk Fenséged keserveihez keserveinkkel, s midőn fájdalmas részvétünknek kifejezést adni bátorkodunk : az Égre emeljük tekintetűnket kérvén, hogy a hit erejével vértezze Isten Fenségedet, s hintse a vigasz balzsamát megtört szivére. Mert fény a visszfény is Fenséges Főher- czegné, mit a letűnt boldogság visszasugárzik : -—- világot hint az is homályba vesző utunkra, melyen Isten rendelése szerinti kötelmeink felé haladunk. Lent pihen már ősei között, a kit hevülő lelkünk egész odaadásával szerettünk. Őrt áll fölötte a kegyelettől megszentelt emlékezés. S őrt áll hódolatteljes ragaszkodásunk Fenséged mellett, ki a megdicsőült oldalán, az ahhoz fűződött minden érzelmeink részesévé lön. Mély hódolattal Tolna vármegye törvényhatósági bizottságának Szekszárdon, 1889. évi február' hó 12-én tartott rendkívüli közgyűléséből. A törvényhatóság nevében: Simontsits Béia, Tolna vármegye alispánja. IllVÜTÍL3LOS késs. 2807/alisp. 1889. Hirdetmény. A vármegye házi pénztáráról szerkesztett s az állandó választmány pénzügyi szakosztálya által is tárgyalt 1888. évi számadás, az 1886. évi XXI. t. ez. 17. §-ának rendelkezéséhez képest a számvevői vélemények s a pénzügyi szakosztály előterjesztésével együtt folyó hó 12-től számított 15 nap tartamára a vármegye levéltári helyiségében közszemlére kitétetik. Folytatás a mellékleten. Deák Ferencz kirándulása felső-nyéki fejtekéből 1849-ben. Ha van hazánkban olyan falu, melyről el lehet mondani, hogy az Isten háta mögött van, az megyénknek észak-nyugati részén fekvő Felső-Nyék, melynek határa erősen észak felé kiszökellik, s igen közelben találja határa Somogy-, Veszprém- és Fehérmegyéket. Már Tót-Keszi is jó távolra esik a rendes közlekedési utaktól; de még inkább Felső- Nyék, mely érintkezés tekintetében már egészen Hidvég, Komárom, Enying Veszprém megyei községek felé gravitál. Nem tudom egész pozitivitással, ki tanácsolta Deák Ferencznek, hogy a rémuralom első szakában e félreeső zugban .huzza meg magát, de tudva azt, hogy Vas Gereben (Radakovics), ki e vidéket, szülőföldje táját, kitünően ismerte, s tudva azt, hogy — mint ezt néhai Szabó Imre szombathelyi püspöktől hallottam — Deák Ferencz Vas Gereben társaságában indult bujdosásába, s végül tudva azt is, hogy Vas Gereben az 1849-iki nyár közepén a pár óv előtt Duna-Földváron elhunyt felső-büki Nagy János, 1846-tól 1866-ig tót-keszii plébános ur házában is töltött egy napot, — talán helyesen következtetem azt, hogy Deák Ferencz Vas Gereben tanácsára s vezetése mellett vette igénybe a derék, hazafias érzelmű Komárorny István urnák, az időben felső-nyéki plébánosnak saját élete koczkáztatá- sával is járó vendégszeretetét. Tehát megyénk, Tolnamegye nyújtott nagy hazánkfiának menhelyet abban az időben, midőn a legjelesebb magyar honfiak élete oly könnyen kioltatott, mint akár egy csirkéé ; kihalt az emberek szivéből kegyelet, kegyelem, irgalom, mert vérboszu volt a jelszó, senki sem érezte magát _biztonságban, mert Tompa Mihálynak „A gólyához“ czimü költeményé szerint olyan kor volt az, melyben az apa fiát, s a fiú apját is feladta, s kiszolgáltatta a hóhéroknak. Tehát megyénk, Tolnamegyéé, Komárorny Istváné és azon kévéseké az érdem, hogy Deák Ferencz egy jobb kornak épen megtartva lett, kik már Deák Ferencznek Felső-Nyéken tartózkodása alatt a nagy bujdosót láthatni szerencséjük volt, s kik a titkot híven megőrizték. Hogy mint minden bujdosó, Deák Ferencz is haza, Zalamegyébe vágyott, azt mondanom sem kell, hiszen e mellett tanúskodik az is, hogy e czélját bizonyos idő múlva, a győzők első dühöngése után el is érte. ■ Addig is jól esett neki, ha a távol Balatont és zalai hegyeket láthatta, s hogy ezen vágya teljesedjék, időukint el-ollátogatott Komáromyval a tót-keszii szőlőhegyekre, hol, ha jól emlékszem, ép a tót-keszii plébánia szőlője legmagasabb részén van egy pont, honnét a messze, távol Balaton tükrét és ettől nyugatra eső zalamegyei hegycsúcsokat jól ki lehet venni. A kirándulás rendesen a reggeli órákban történt, a mikor Nagy János tót-keszii plébános szőlőhegyi hajlékában az érkezőket már várta. Pihenés után a három tagból álló társaság felment a szőlőhegy tetejébe, azon pontra, melyet fentebb leírtam, és.Deák Ferencz néha ott órákat töltött, elmerengve a tájon, melynek látkörében ott csillámlott a szép Balaton tükre. Megvan-e még az a hajlék a tót-keszii szőlőhegyen, melyben Deák Ferencz annyiszor pihent, nem tudom, — jobb-e azon mellék kocsiút, mely az ominózus „paphalála“ nevet viseli, s hol ogv ízben nagy hazánkfiát csaknem végzetes baleset érte, azt sem tiuHnn ; de hogy a már elhunyt Ko- máromy István, Nagy János és annyi más hazafias érzelmű pap nagy szolgálatokat tettek a hazának, midőn vendégszerető hajlékaikban biztos menedéket nyújtottak a bujdosóknak, annyi bizonyos. Most, hogy azon szomorú időknek 40 éves évfordulójába jutunk, alkalomszerűnek tartottam ezt — mint egyik szemtanú — elmondani, s felvetem azt a kérdést, váljon nem tenne-o Tolna vármegye helyesen, ha Deák Ferencznek Felső-Nyéken való tartózkodását valamikép megörökítené ? Nagy Nép. János. _ ______
