Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-03-07 / 11. szám
volt s kaczkiás dereka. Félczipőjé és hófehér harisnyája. A lábait a kupéban igazi nonehalance-szal vetette keresztbe. Ez vagy egy kóristáué, a ki vidéken vendégszerepei, vagy pedig egy jól nevelt szobaleány inkognitóban. Akármelyik, de elég érdekes. Sárbogárdig egy szót sem szólt. De mi sem. Sem az a szomszédom, a ki alig szuszogott a bájától, sem az a kférdemült gonvernante, a ki skatulyában vitte a macskáját vatta közt, nehogy Budapesten — a hol a eziczák vesznek —1 elfogják. A kis kóristánéforma —-mondhatom — olyan’czicza volt, a kinek nincs szüksége vattára. Sárbogárdon túl az . aggszűz leejtette a baconját s a fiatal hölgy meg én egyszerre nyúltunk le érte. Kölcsönös bemutatás : X. hírlapíró — Cselei Hildegard segédszinésznő -és kardalnoknö. — Van szerencsém nagysád ! — Ali, ne affektáljon, hiszen ismer engem jól. — En ? mondám, mialatt beletettem a kiesett dugót a baconba s fogadtam a matróna kétszeres „morei “-jót. — Igen ön uram, hiszen én a legutóbbi telet maguknál töltöttem, csakhogy szolgálaton kívüli viszonyban. — Nagysád elég jól elrejtőzött a világtól, ha ón sem fedeztem fel. — Hja, ön primadonnákkal bajlódott. — Ejnye — — No, no, ne piruljon azért, az magának nem áll jól. Hanem, hogy jobb kedve legyen, mondok egy érdekes történetet. — Kérem ! — A múlt napokban egy Balaton-melléki városban voltam, mert azt hittem, hogy az ott lévő kisebb színtársulatnál szerződést fogok kapni. Vendéglőbe. szálltam. A jó késő éji órákban nagy lárma ver fel álmomból. A szomszéd szobában két férfi zakatol erősen, olyanformán, mintha be lennének csípve. Elkezdtek kurjongatni, hanc-zározni, közben olyanféle zuhanást is hallottam, mintha valamelyik a divánról pottyant volna le. A dialógjaik ismétlésétől megkímélem magamat. Annyit azonban konstatáltam, hogy az egyik hang nekem nagyon i s m erős. Vagy egy órai heccz után elliortyog- tak. S most, hogy a sarmant történet annál érdekesebi) legyen, \f szapi lián tok a múltra, összegezve azzal, a mit másnap tudtam meg. Emlékszik ön a m á r v á n y - h ö 1 g y r e, a kit senki sem tudott önöknél meghódítani. A kinek fényes toilettejei elkábították a habitiiéket, a kinek tiszteletére szűk vacsorákat rendeztek s a válltól a lábakig érő kaméliák és thea-rózsákkal befödött junói testével feledtették el gyenge játékát. Ön tudja jól az ostromlók lisztáját s tudja, hogy a démon logyőzhetlen maradt .... — Folytassa kérem. — Csak türelem, ne égjen annyira. A tény az, hogy e nő szive nem márvány, olyan az, mint a vulkán krátere, mely megfojthat szerelmében, de virágozhatnak rajta jégcsapok is. A szive másé volt, egy komédiásé. Mit szól ehhez a snassz gusztushoz? Most, hogy íj Balaton-vidékre ment a társulatjok, a régi ostromlók ketteje is utána rohant. Ott a mezővárosban, a hol „Melanie az árnyban s esthomályban éldeleghet szabadon“, ott talán ko- vésbbé lesz makacs. Tehát megérközének az urak. Felmentek a színpadra s -előadás utánra meghívták „őt“ vacsorára. A „művésznő“ egy színész kíséretében jelent meg a vacsorán. „Micsoda felesleges bútor ez ?“ ‘gondolták a házi gazdáik. De. utoljáira is megvigasztalódtak, hátha valami házi balek, a kit jó egy primadonnáinak lóttatni-futtatni, vagy strómanná kell faragni belőle. A leülés után néhány perezre felkel a kisasszony s igy szól : „Uraim ! nem is tudom, hogyan mutassam be önöknek Csil- lámfí urat, ő kérem izé — az ón jegyes.ein.“ Tableau ! Erre a nyilatkozatra még a zsír is megfagyott a móltóságos ur ramsteakjén. Az „izé“ pedig igen jóízűen evett meg öt fogást, közte foglyot és apró verébeket. Senki sem szólt többet egy szót sem. Ittak és ittak, de nem pezsgőt ám, mint hajdanáiban, hanem kocsis-bort. Legalább valami kis boszu legyen benne. Az a hős szerelmes, vagy mi volt az Istenadta, nem pro testált egy szóval sem, csak töltötte magáit, mint egy gödény. Pont Iá órakor bucsuzás, udvarias üdvözlések, a vacsoráztatok jobbra, a vacsorázottak balra. . . . -No most oda térek vissza, hogy reggel felébredtam s hallom, hogy a szomszédjaim is czihelődnek. Hamar felöltöztem s ki a folyosóra. Öt perez múlva csakugyan kiléptek a v a c s o r á z t a t ó k. A méltósá- gos ur és a tekintetes ur. Egyforma színűek és egyforma nagyok.'A „művésznő“ bátran mondhatná nekik is: „Uraim, önök egyforma nagy . . . lelkitek.“ Ugy-e szép mese volt ez, remélem érti ? — Oh nagyon és köszönöm végtelenül. A gőzös ezalatt sípolt és Promontorra értünk. — Uram én itt kiszállok, hajóval megyek Pestre. — Szabad elkísérném nagysád ? Tolnameg'yei Hölgyek Lapja. — Nem lehet uram, mert Budapesten engem is vár a „jegyesem“, — mondái a kicsike ka- czagva, — hanem majd irok önnek s akkor találkozunk. Átadtam czimemet s sajnálkozva váltam meg e szellemes kóristánétól, a ki talán még helyesírást is tud, a mihez pedig a primadonnák is vajmi ritkám értenek. Végre ma reggel csakugyan megkaptam a várva-várt kedves levelet, mely Gyünkről van czi- m.ezve s betüről-bctüre igy szól : tisztelt barátqm. boesása meg lialgatáisomat, de nagyon cl voltam foglalva. Holnap Sz ..............ra megyek ahol fellépek bokácsióba n és fiamettát próbálom. Ha kiváncsi szívesen látom de legyen ojan jó és hozza el Pestről a zálogházból az itlévő ezédulán irat aranyórámat meg lánczomat, majd ha itt lesz köszönetéi viszafüzetem. Mól tisztelője és barátnője Cselei hildi. Szent Isten ! hát ez sem tud helyesírást ? ! Ezek a kicsikék, úgy látszik m ind eg y- f o r m át k. Szikra. QcnAcíatcfi. Az egyedüllét igen sok embert boldoggá tesz, viert a gondolat szárnyain a legboldogabb otthont élvezheti. * Sokszor a mások hibáin fedezzük fel a magunkéit. * A mint a legszebbnek s legjóbbnak látszó alma sokszor belül férges és romlott: úgy a legszebb külsövet ékeskedő no lelke is lehet koromfekete. A jólétet és boldogságot csak akkor tudjuk eléggé megbecsülni, ha már elvesztettük. Igazi boldogság csak ott lehet, a hol megvan mindkét részről a kölcsönös szeretet és becsülés. Húszamé Balogh Jolán. Különfélék. Szarvas Mariska urhölgynek, lapunk kedvelt munkatársának arczképét hozza a nagy elterjedésnek örvendő „Képes Családi Lapok“ illusztrált szép- irodalmi hetilap múlt száma, a jeles írónő „Délibáb álma“ pzimü kitűnő rajzával együtt, melyet a tabi kisdeclóvó-egylet által rendezett hangversenyen lyek alatt-még a hó is elfelejtő ropogni. Sietve haladt a pentelei-utcza felé egyszerű öltözetében, fejecskéje fekete selyemkendővel bekötve, egy kis kosárral kezeiben. — Kata ! Kata ! —- kiáiltá a harangozó gyorsan haladva a leány felé, kit az utcza bejáratánál! egészen az én közelernbeti el is ért. A leáiny meglepetve fordult félé. — Katám ! látja galambom, még a véletlen is összehoz bennünket! — Véletlen ? Hát mit hazudik az ur ? Csak mondja meg az igazat. Tudja jól, hogy napjában csak ilyenkor futhatok szegény beteg anyámhoz, elvivé neki a sajáit magamtól megvont eledelt. Mondtam már, és most még egyszer mondóin magának, engem ne szólitgasson meg és menjen az útjára. — .Kata, ne légy bolond. Gondolj anyádra, néhány forint jól esne ám az öregnek, neked meg mily szépen állana, a piros kázsmér ruha meg a selyem kötény. A leány szó nélkül nézett az előtte állóra, — majd leírhatatlan .keserűség hangján kórclé : — Mondja csak az ur,-mennyiért merné ezt mondani a B . . . . meg az U . . . . vagy a S . . . . kisasszonyoknak ? — Te kis szamáir. hiszen azok nem szorulnak- piros szoknyára ! — Ugy-e hált voleni csak azért mér igy beszélni, mivel szegény vagyok? — Ej Kata; ne izélj, mi az ördög! hát még egy cselédleánnyal se merjen az ember úgy, ahogy akíir ? Nekem ugyan te most legjobban tetszel a világon. — de azért csak nem hasonlítod magad a kisasszonyokhoz ! — Es miért ne, ha azok is becsületes, erkölcsös leányok ? — No no Kata, tudom én, hogy te jó kis leány vagy, — de hát neked nem jól áll a sz'e- mermeskedós. XIi is ütött beléd ? hiszen ti nem szoktatok ilyen röviden elbánni a magamféle emberekkel. — Élj eszeddel; én szeretlek és boldoggá teszlek ! — Hinném uram, hinném ; hanem jöjjön csak vélem ott ahhoz a ledőlt kunyhóhoz, melynek alján nedves szalmán fekszik az a megtört beteg nő, a kit ezelőtt 22 évvel a „szép Terká“-nak -neveztek, a ki épp ily piros, fiatal és még .sokkal szebb volt, mint ón. Avval is igy beszélt egy ur, a ki akkor épp ily fiatal, ily szép, csak sokkal hatalmasabb volt, mint maga. — Nem a könnyelműség, ah nem ! a félelem volt képes legyőzni a boldogtalan leányt. Kedvesét, az ő birhatáisa végett, börtönbe vetették, s annak szabadságát, talán életét akarta megmenteni, midőn----------— Es csalódott a szerencsétlen, csalódott, mikor azt hitte, hogy kedvese köszönni fogj-a neki az akként szerzett szabadságot* életet. Csalódott, mikor azt vélte, az ur által fogadott szeretet,'ez Ígért boldogság örök. Kedvese, ki őt megvetve elhagyó, a kicsapongásnak, .az iszákos- ságnak, majd a legnagyobb bűnöknek lett martulé- kává és valahol a tömlöaz fenekén végző be életét. Es ő, az ur, a hatalmas ur ? midőn hónapok múltával a szép Torka a nyomortól üldözötten, kisded gyermekével karján térdre borulva kérte segélyét, nem maga, csak gyermeke számára, — ki hiszen neki is gyermeke volt — a hatalmas ur ostorcsa- páisokkal űzette ki az általa egykor szeretett leányt, saját vérével, saját gyermekével együtt, udvarából. Uram ! azóta a bánat és a nyomor által megtört szép Torka anyám és szégyenének élő bizonyítványa, a hatalmas ur megtagadott gyermeke én vagyok.— Kerüljön engem ! e gyenge karokba pokoli erőt ébreszthet a szunnyadó boszu, s a csapás ha már a bűnöst nem érheti, azt sújtja, a kit útjában talál. Ezen szavak után Kata sietve tűnt el az utcza fasorai között. — míg a megkövült harangozó bámulva meresztő szemeit utána. Végre kalapját még hátrább tolva fején, — mintegy álomból ébredve sóhajtá: — így beszél egy cseléd ? — egy egyszerű parasztleány ? Ilyen még nem történt, mióta a v ilág áll ! Ezen szavai oly hirtelen juttatók eszembe Akiba rabbi halhatatlan mondatát, hogy teljesen megfeledkezve láthatatlan szerepemről, a legmélyebb síri hangon felelem : — Mi sincs, a mi már nem létezett vala. .Ez alkalommal tehát bocsánatot kérek az illetőtől, ki akkor oly gyorsan harangozott tova. Jjegyen meggyőződve, hogy nem akartam megijeszteni ós belőlem is csak a meglepetés beszélt. Sorainak minden szives olvasóját üdvözli: Ecset.
