Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-02-07 / 7. szám
kevóly fej mozdulattal vetve Látra, győzelmes mo- solylyal tekintve vetélytársnéjára. Akarja őt itt látni lábaim előtt ? Önnek csak egy szavába, nekem egy tekintetembe kerül, és a következő pillanatban meggyőződhetik asszonyom, mennyire tűri a szív a törvény hatalmát. Edith dühkiáltása ismét túlhangozá a keleti növényzet gyanús mozgását. De mit akar tehát? — kiáltá a fiatal asszony — ki még sem lehete oly igen meggyőződve fé'je szerelméről, a mint azt állitá. — De mi legyen ezen harcz kimenetele ? Egyikünk halála — monda- Magda teljes nyugalommal, és az elhalaványuló Edithre tovább nem is ügyelve, gyors mozdulattal bontá le fejéről a vérpiros rózsát, mely setét hajfürtéi egyetlen díszét képező. Azután a fiatal asszony földön heverő virágcsokrából egy fehér rózsát tépve ki, azt a pirossal együtt a tükör előtt álló majolika vázák egyikébe dobta. Nos asszonyom, öné az elsőség, emeljen ki egyet a virágok közül, a piros rózsa a szerelem, a fehér a halál jele. Kérje végzetét, hogy választása szerencsés legyen, mert halálát reggel hasadta előtt oly könyörületlenül fogom követelni, a mily biztosan az ellenkező esetben én meghalok. Mély csend állt be. Edith gondolatokba merülve szegzé szemeit a végzetteljes Vázára, majd Magdára tekintő, s most, mintha egy mefisztói gondolat vonult volna agyán keresztül, kezeit ökölbe szorítva gyors léptekkel haladt a váza felé. Legyen tehát — mormolá fogai között — azután a váza mélyedésébe nyúlva ideges mozdulattal rántotta ki a — fehér rózsát. Magda egész nyugalommal, mintegy önfeledten nézett a fiatal asszonyra és merengéséből csakis annak sikoltása ébresztő fel. A halál! kiáltá Edith kréta halaványan nézve a kezében tartott fehér rózsát. S most azt messze hajítva, Magda lábaihoz vető magát és kétségbeesetten kezde életéért esdekelni. Mindenről lemondok, — zokogá végre, látva, hogy a fiatal hölgy kérlelhetlen marad — esküszöm, hogy Jenőt elhagyom mindjárt, ha ön kívánja, azonnal. Úgyis tudom, hogy csak érdekből vett nőül, ő nem szeret, de én sem szerettem őt soha ! A keleti növényzet között az előbbieknél sokkal nagyobb mozgás támadt, bár észre még most sem vétetett. Magda mosolyogva emelte fel az előtte térdelőt. Nyugodjék meg Edith. Én halálát nem kívánom és saját életével ajándékozom meg önt, -— de akarom és parancsolom önnek, hogy ezt az életet ezentúl férje boldogitásának szentelje. Es most, midőn távozik, vigye magával szavamat, hogy én a bárót előbbi állításaim daczára — soha sem szerettem. És mindez most mi volt ? — kérdő Edith csodálkozva. Az ördög űzte önnel játékát, válaszolá Magda villogó szemeivel, oly tüzes tekintetet vetve a kérdezőre, hogy az ijedtében szóhoz nem jutva, rémülten rohant ki a szobából, követve egy a keleti növények mellől kiosonó setét alak által. Magda keserű nevetéssel fordult az ablak felé. Nos Wallendorf, hogy van megelégedve az előadással ? Valóban az eredmény messze túlhaladta a várakozást, — mondá xmvin előlépve — az ördög játéka hatásos darab, de én részemről nem kívánnám többször végig hallgatni. Oh kedves gróf, ön előtt más nevet adok neki, a darab czime „a visszahajitott tőr“. Hogy lehetett ily kegyetlen ? "Semmi kegyetlenség ; Tevelingen nekem mutatta be és én viszont vele ismertettem meg nejéfc voila tout. A szerelem ha szűnik, gyűlöletté válik. És ön Wallendorf képesnek tart engem egy ilyen jellemű embert, mint Tevelingen, szeretni? Már nem Magda kisasszony, válaszolá a gróf nevetve, liánéin a, darab nevét most én találtam ki és az a benne előjövő főszereplőre vonatkozik: „a desillusionált kis ördög“. Tehát ön is ördögnek tart Wallendorf? Már én többó-kevésbbé a nőket mind annak tartom és azért szeretem őket kerülni. De tréfán kívül, mondja csak Magda, ha Edith a fehér rózsa helyett a pirosat húzta volna ki . . . Akkor meg lehet győződve, hogy én nem könyörögtem volna életemért. Hanem ? Hanem meghaltam volna. Hm, valóban ? és ezen ügyet elég érdemesnek tartá érte életét áldozni ? A fiatal hölgy mélyen pirult arczát csüggedten hajtá keblére. Előttem életem értéktelen. Annál értékesebb az nekem — viszonzá Wallendorf, karjai közé szorítva az előtte álló kedves alakot. Magda nagy, sötét szemeit, melyek most a boldogságtól ragyogtak, csodálkozó tekintettel emelve a beszélőre — remegve kérclé : Ervin! lehetségez ez? Ön engem szeret? Wallendorf forró csókol nyomva az előtte tündöklő szemekre, boldog mosolylyal feleié: Most még csak azt állítom, hogy a legérté- kesb, a legdrágább kincs vagy számomra a világon és midőn majd csókjaim kiűzték fejecskédből azt a sok excentrikus gondolatokat, akkor jutalmul azt fogom mondani: szeretlek! Yis-á-vis kerestetik ! Wallendorf, hol a pokolba’ maradsz! már másodszor jelzik a négyest. Te reád ugyan várhatna az ember ! Mit ? — mi ? — mi az ? — mi.... — ja, vagy úgy ! hiszen tánczestélyen vagyunk ! Jövök, rögtön jövök barátom ! Magda nagysám, szabad kérnem erre a négyesre ? . . . . Noli. Qzitíayos . . . Csillagos este volt, Egymás mellett altunk Szivemre borultál Azután —- elváltunk! Sűrűn hűlt a könyem Sűrűn hűlt utánnad, Azt hittem, azt hittem Megöl a bubánat. Dehogy ölt, dehogy ölt, Csak szivem ölte; Csak reményeimnek, Szép virága tört le. Lelkem meggyilkolta, Emléke a múltnak; Én meg itt maradtam Temetetlen — holtnak. Szarvas Mariska.-A- végrendelet. Beszély. W. S . .. . nétól. Minden fővárosi lapban lehetett olvasni, hogy a szép Nyári Valéria drága kelengyéje itt és ott a kirakatokban látható. Volt is nézője annyi, hogy ha csak személyenként tiz krajezárt kellett volna is fizetni, szép összeg gyűlt voloa, egybe — tegyük fel -- az E. M. K. E. lobogójára. A menyegző napján, noha az esketés déli tizenkét órára volt kitűzve, már tiz óra felé hullámzott a nép a belvárosi templom körül, kik mind a bájos menyasszonyt mesés drága ruhájában s a vőlegényt akarták látni, kinek eszményéből került ki a drága kelengye és a mesés drága ruha. Az esketés igen szűk körben, de annál nagyobb elegancziával, történt meg. Száz és száz ajakról lehetett hallani : Oh ! de boldogok ! ilyen szép egypár és ilyen boldog pár talán nincs több a föld kerekségén ! De hát vájjon hogy is vehette nőül ez a gazdag mágnás ezt a szegény leányt ? ! a kiről tulajdonképpen azt sem lehet tudui, „ki volt Tolnameg’yei Hölgyek Lapja. az apja és ki volt az anyja?!“ Ilyen s ehhez hasonló megjegyzéseket is lehetett hallani igen sok ajakról. Az én barátom mamája a következőkép beszélte el: Nyári Valéria a fővárosban született, Bécsben neveltetett a „Jézus szent szive“ zárdában; mint gyönyörű tizenhat éves leány került vissza Budapestre, és ott egy igen öreg nagynénje házában lakott; Ha kérdeztük tőle szüleit, csak ennyit mondott könnybe lábadt szemekkel : „Oh ! akkor lennék én igazán boldog, ha azokat ismerhettem volna“, többet a sírástól nem tudott beszélni. A fiatal pár elutazott Olaszország legszebb helyeire ; a boldog férj Olaszországból sürgönyileg tudatta szüleivel, hogy folyó hó húszadikán egybe kelt a fővárosban egy szegény sorsú, de művelt lelkű, szép nővel ; egyszersmind azt is tudatta, hogy egy hó múlva jönnek haza, és kéri szüleit, hogy az ő szeretett hitvesét fogadják szülői szeretettel. A kegyelmes urat és kegyelmes asszonyt annyira meglepte egyetlen fiuknak ez a tudósítása, hogy óra hosszáig alig tudtak ámulatokból magukhoz jönni. A kegyelmes ur, kinek katonás léptei nem árulták még el az ötven-hatvan év közti időt, törte meg a csendet. Nos édes Gabriellám most már nem tehetünk egyebet, mint örömmel várjuk és fogadjuk gyermekeinket. Igen, igen édes jó Sigfried, a szeretett és felejthetetlen boldogult Camilla leányunk lakosztályát rendezem be számukra. Oh ! mily boldog anya vagyok, hogy a kedves leányom helyett fiam után, ismét van kit leányomnak nevezhetek. Volt a kastélyban nagy sürgés forgás, még a legkisebb gyermek is tudta a napot, az órát, melyben fiatal grófjuk megérkezik az ő szép feleségével. A vidék arisztokrácziája is nagy érdeklődéssel várta a megérkezést. Nagyon meglepő volt mindenkire ez a házasság, mert tudta mindenki, hogy gróf Andaházy a gazdag Ürményesi báro- nesznek udvarolt. Igen ám de az igazi szerelem egy pillanat alatt születik meg. A báronesznek udvarolt a gróf három évig, elvehette volna ha igazán szerette volna ; magyarázá egy kávónénike. Gyönyörű májusi nap volt, minden ünnepi színben ragyogott. Négyes fogat robogott az An- daházy kastély szebbnél szebb virágokkal diszitett parkjából. Örömtől ragyogó arczczal mutogat mindenfelé a boldog férj : „Nézd édes Valéiiám, ugy-e elragadó ez a vidék! ?“ Látod édes Valériám, mindég azt mondtad, nem lehetsz te az enyém mert szegény vagy ! Nézz körül, a mit szép szemed lát, az mind a tiéd, és a szerelemtől elkábultan karolta át szép feleségét, a midőn a fogatból ki- oinelte. Gróf Andaházy Sigfried még mindég szép feleségével örömkönyéktől élórzékenyülve ölelték szivükre kedves gyermekeiket. Édes leányom Valériám — szólt a napa — a te számodra már levél is érkezett. A fiatal férj mohó kiváncsisággal olvassa : „Gróf Andaházy Lászlóné Nyári Valéria ő méltóságának“ . Vájjon mi lehet az édes Valériám, milyen nagy, egész hivatalos alakú levél. belül a levél szélén olvasható: „Alföldi Oszkár“ királyi közjegyző. A borítékban még egy levél van, rá Írva „Nyári Etelka végrendelete“. A királyi közjegyző hivatalosan tudatja, hogy ezelőtt tiz évvel elhalt Nyári Etelka azon kéréssel adta át ezen lepecsételt végrendeletet, hogy azt leányának férjhez menetele után kézbesítsük. Remegő kézzel bontja fel a levelet a fiatal grófné, s a mint a sorokat olvassa, egy sikoltással férje karjai közé ájul. Apa, anya, fiú egyszerre kaptak a sorok után hogy megtudják, mi lehet a tartalma, a mi olyan nagy lelki fájdalmat okozott a fiatal asszonynak. — Anya és fiú egyszerre éppen olyan szivet facsaróan felsikoltott, a mint előbb a még mindég ájultau fekvő szép asszony.
