Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-11-30 / 59. szám
SzekszéLirci "V id-éke. előadást tartott az emberi test mesterséges elcsúfításáról. Szerinte Európa minden vargája, czipésze az emberiség kárára törekszik, ha hegyes lábbeliket készít, mert azok a láb természetellenes alakulására nagy befolyással vannak. Még csak a körmök metszése maradna hátra, hogy mi is dicsekedhetnénk a kínai lábak ékes formájával. Ez a divat előreláthatólag rövidebb-hosszabb idő múlva éppen ellentétes eredményt fog szülni, mert ha egy ilyen ókalaku láb kissé szélesebb czipőbe jut, oly rendellenesen fog fejlődni, hogy minden esetben csakis az ortopéoia segíthet rajta. Az emberiségnek fel kellene lázadnia — mondja Virchow — a czipészek erőszakossága ellen. De nemcsak a czipő, hanem a harisnya is gátolja a láb természetes kifejlődését ; éppen azért nem lenne szabad kész harisnyát vásárolni hanem kinek-kinek saját lába formája után külön csináltatnia. Gyermekeknél és oly felnőtteknél, kik sohasem hordtak czipőt és harisnyát, lehet látni a láb természetes alakját. A rettenetes tyúkszemeket daganatokat a köszvényre való hajlandóságot mind a rossz lábbeli okozza. Előadásának másik részében megemlékszik Virchow a mellkas eltorzulásáról is. Ha egy szabadban élő czivilizátlan nő mellkasát egy magát erősen fűző dámáéval összehasonlítjuk, azt mondja a tudós tanár, fogjuk tapasztalni, hogy a kettő éppen különböző. A természetesen fejlődő mellkas a nőnél felül keskenyebb, alul szélesebb, mig a fűzött mellkas éppen ellenkező alakú. Ugyanezt látjuk a keleti hölgyeknél is, kik még a fűzőt nem ismerik. A fűzés a szervekre is ártalmas, mert a fűző a májra, gyomorra és belekre nyomást gyakorol. Már a felnőtteken nem igen segíthetünk, de legalább gyermekeinket védjük meg a divatos fűző káros hatásaitól. Ezzel végzi Virchow felolvasását. V I D ÉKKŐ X,.= Bonyhád. Tekintetes szerkesztő ur! Becses lapjának 55-dik számában a hírek rovatában „Kollegiálitás“ czimen valaki a bonyhádi algymnasium egyik tanárát úgy tünteti fel, mint a ki az ipariskolai tanítóknak 200 frtos fizetését meg- sokalván, azt indítványozta, hogy az 150 írtra szállíttassák le. Miután a nevezett tanár é n voltam, kötelességemnek tartom a nevezett tendencziósus hirt, illetőleg a gúnyos megjegyzést a maga értékére leszállítani, azaz a tényállást híven előadni. Midőn az ipariskola fölállittatott, maguk az illető tanítók csak is 180 frtot kértek. A képviselő testület azonban azon reményben, hogy a minisztérium úgyis 300 frt subventiót nyújt a fizetést csakugyan 200 írtban állapította meg. Ámde — hor- ribile dictu — a magas minisztérium, hivatkozván arra, hogy az ország legtöbb ily intézeteiben a bejáró tanítók csak 150 írttal dijaztatnak, ezen összeget sokalta s azzal fenyegette a várost, hogy megvonja tőle a segélyt, ha nem az ő intentiója szerint jár el. Képviselő testületünk ezen leiratot komolynak nem tekintvén, álláspontján megmaradt és csak .akkor hökkent meg, midőn a kórvekért segély csakugyan elmaradt. — Miután pedig az amúgy is 36%-ra rugó adófelemeléstől irtózott, elhatározta — akkor még nem vettem részt a tanácskozmányokban — hogy négy tanerő helyett három végezze el a tanítást. Magától értetődik, hogy e bölcs határozatot az iskolaszéknek véleménye folytán hozta. — A város ennélfogva kimondta, hogy 800 frt helyett 600 frtot költ iskolájára. Mi természetesebb, hogy a három tanerőnek óra száma aránylag több lesz, azaz, hogy munkájuk nem dijjaztatik úgy, mint annak előtte. Miután azonban a minisztérium csakis azért vonta meg a 300 frtos segélyt, mivel mi nem hallgattunk rá, én pedig a három tanerővel bitó ipariskolát nem a .kor színvonalán állónak tekintém, a a képviselőtestületben — időközben én is bele jutottam — azonnal sürgettem, hogy négy t a n- e r ő állitassék be. Természetes, hogy igy egynek-egynek llzetése csak 150 frt lenne, s a város ismét megkapná a subventiót. Ez én nagy bűnöm, ezért állít pellengére egy jó barátom ! Úgy hiszem, nem kell még több nyomdafestéket koptatni. A ki látni akar, az úgyis meggyőződhetett, hogy én csakis az ügy iránti szeretetből szóltam igy. Különben, ha az a hires hírmondó igazságos akart volna lenni, azt is elmondhatta volna, hogy most tényleg két tanerő kap 200—200 frtot, a másik kettő pedig csak 100—100 frtot. Előadhatta volna azt is, hogy volt egy férfi, ki ez ügy iránti szeretetből ingyen is elvállalta volna ez évben a tanítást, csakhogy az intézet teljes legyen. Hogy ki ez arról nem szólok, talán megsúgja egykor tek. szerkesztő urnák az a jó collegam. Marhanser Imre. SZÍNÉSZET. K e d d e n, november 26-án a második bérlet utolsó számában U f f király vig operette került szilire. Nem nagy közönség nézte végig az előadást, pedig a darab mulatságos részein kedvére kinevethette volna magát a közönség azon része, mely mulatni, szórakozni vágyik a színházban. Polgár K. (Uff), Polgár B. (Szirokkó), Bethleni (Eri- szon), Lomniczy (TapiokaJ és különösen Polgárnő (Lazuli) s Szatmári Zsuzsa (Laulla), ma kiválóan elemükben voltak. Két utóbbi egész aniinéval, tiszta, melyben nem tudott többé magán uralkodni. Megragadta a színész kezét, s igy kiálltott fel: — Pista, én magát szeretem, imádom s irántam is ezt mutatja ; legyünk örökké egymásé, vezessen oltárhoz s boldogabb pár nem lesz a világon. Én csak magát szeretem s a színpadon kívül te leszel az én világon ! A baritonista keze meghűlt, arcza — ez az örökké mosolygó arcz — elkomorult s tompa hangon csak ennyit mondott az égő lángra : — Nekem az a meggyőződésem, hogy színésznő igazán nem tud szeretni, színésznő hű nő nem lehet! Velőtrázó sikoly harsant fel e szavakra a primadonna ajkáról, melyet iszonyú csend követett. Hosszú ideig némán, ijesztően nézett maga elé a villámcsapásra a szegény leány, s mire a tompa kábulatból magához tért, már csak maga volt a szobában, hová szomorúan küldő búcsú,sugarait a leáldozó nap. Még három hétig aratta diadalait Irma s játéka egy engesztelő áldozat volt a rövid, de viharos múltért. Soha vigabb nem volt a színpadon, csintalanabb kaczagást tőle nem hallottak, soha sem látták ily kaczérnak és soha annyit nem sirt, nem zokogott, mint játék után otthon szobájában. Szobalányának feltűnt, hogy a legszentebb érzelmeiben j lealázott, vérig sértett leány egy idő óta soha sem énekel operettet, hanem mindig e bús népdalt: „Beteg vagyok, ki gyógyít meg engemet? Nagy a bajom, gyógyítani nem lehet ! Majd meggyógyít a koporsó deszkája, Mikor a kant zuhog az oldalára.“ S valahányszor belép hozzája, szemeit örökös köny- árban találja. Nemsokára szomorúan fejtette meg e bús talányt. Márczius 19-ike volt, a tavasz kezdete. A természet felujult s örömében ibolyaillattal hintette be a léget. E nap szokatlanul korán kelt fel a primadonna, s imakönyvét véve, a templomba sietett. Egy óra hosszáig volt távol. Mikor hazajött, behivatta szobalányát s abba a fehér ruhába öltöztette magát, me'yben a „Lili“ első felvonásában szokott fellépni; s mig öltöztette, egyre énekelte a keringő dalát: „Ah mi bohó valók, mily balgitr gyermek, lám e szerelmek ábránd világa rég, mint könnyű fel- leg úgy eltűnők I“ Most behozatta a 3 legnagyobb koszorút, jutalomjátéka emlékeit, a koréveiét egy hosszú csipkekendővel terítette be, azután két koszorút fejéhez, a harmadikat lábához téve, rádőlt olvasgatni. Egy óra múlva iszonyú dörej reszketette meg az épületet. A szobalány sikoltva rohant be, s ott találta úrnőjét átlőtt szívvel, átszellemült arczczal! Az aszszóp hangon énekelt s a közönség többször ki is tapsolta. Szerdán S z a t m á r i Zsuzsa jutalomjátékául Csiky G. Szökött asszony, vagy a vadrózsa ez. énekes színmű adatott. A csekély számú közönség jól mulatott a darab egyes ötletein s úgy a jutalmazandó, mint a többi szereplők ügyes játékán. Szatmári Zs. jutalom játékán nagyobb közönség megjelenését érdemelte volna. CSARNOK. Egyet egygyel. Egyet egygyel sokszorozni Mondják nem lehet. En is egygyel sokszoroztam Égő keblemet: S kedvesemnek egy szivétől, Benne égő lánghevótől Vágyim ezre lett. Ezer vágyából kikerülve Egy beteljesült. Kedvesemnek hű szerelme Egy életre dűlt. És szorzóul még egy gyermek Ölelő karunkba termett S térdeinkre ült. Kétszer egy meg egy a három Annyian vagyunk. Három hangon összehangzik Boldogság-dalunk. Csak az Isten szét ne ossza, Csak egymástól meg ne fossza Lángoló balunk ! . . . En hiszem, hogy hosszan élünk S szivünk egy marad, Mig halál dúló viharja Minket elragad ; S hogy kihűlve majd a végen, Ott is összeférünk szépen Lenn a föld alatt. És ... no ... aztán ? Elenyészünk ? Oh az nem leheti Nem hal az meg, a ki mint mi Oly híven szeret: Kér virágok illatában S kap hű szívek szent dalában Újabb életet. Tóth István, talon egy kis levélkét találtak, rajta e sorokat: „Ah mi bohó valók! Ha a sírba eresztenek le, mikor a hant zuhog koporsóm oldalára, énekeljék el fölöttem régi kedves dalomat a „Cserebogár, sárga cserebogár“-t. Irma“. A könyv, melyet kezében tartott, melyből utoljára olvasott: az imakönyve volt. Sokan, nagyon sokan jöttek ravatalához, s megsiratták a boldogtalan leányt. Ott feküdt halványan, hófehér ruhában ! Arczán a megengeszte- lődós szelíd kinyomásával úgy nézett ki, mint egy megtért angyal ! Anyja s nővére az utolsó perezben érkeztek s csak annyi idejök volt, hogy egy búcsúpillantást vethettek a szótlanul búcsúzára! Eltemették fény nyel, pompával, A virágok özönétül nem lehetett látni a koporsóját. Mikor az utolsó „ámen“ s a rideg hantok rémesen dübörögtek koporsójára, felhangzott a színházi férfikar szivet elfogó, mélabus éneke : „Cserebogár, sárga cserebogár!“ A kik eddig tapsaikkal tűntették ki a művésznőt, azok most kényeikkel adóztak utoljára a boldogtalan leánynak ! Nővére alapítványt tett le, hogy minden évben kora tavasztól késő őszig virággal hintsék be sírját. Azóta ott pihen a virágos hantok alatt, s ha van álom a sírban, a zajos, de boldogtalan napok után álmodliatik csendről, nyugalomról !
