Szekszárd Vidéke, 1889 (9. évfolyam, 1-67. szám)
1889-11-06 / 51. szám
életben, hogy az lebilincselje, kielégítse, hogy szelíd, türelmes gondos jó asszonynyá válhasson. Urára kell, hogy találjon, a mi ritka eset, hogy két jellem tökéletesen kiegészítse egymást; illő viszonyokban is kell hogy legyenek, az ily fehérholló eseteken kívül kell a jellem ! A férfiú jellemét a világ igényli, de a nőét háza, s igy szorosan következtetve a házasélet mindig inkább a nő jellemén alapul. Es a jellemfejlődésre nézve a fiuknál mindent, a nőnél semmit sem tesznek ! Egy nő mindig hamarabb boldogtalan, mint egy férfin, a boldogtalansággal az elégedetlenség jár, és az fő- kép megzavarja az erkölcsi érzetet, és ott lép működésébe a jellem, a megtántorithatlan tiszta be- csületórzés, a világos fogalom a jóról, kötelességről. Ez a probléma nincs megoldva a vallásossággal, annál inkább, mert a vallástalanság már a nők közt is terjed. Azok, kikben nem él az Istenség eszméje, fájdalom elég sokan vannak, tudják igen jól mennyivel nehezebb az erkölcs, a becsület megtartása c-supán önmagunkra támaszkodva, mily végtelen önérzet kell az élet küzdelmeiben, ha nem egy bölcs tan szerint haladunk kitartás nélkül hitben. De a természettudomány meglazítja a vallásos érzést. Tehát már is ellenmondásba jutott a nőnevelés lényege az újabb kor követelményével. Igyekezni kell egységre jutni, tökéletes asz- szonyokat nevelni. Arra idő kell. A női nevelés legszebb eszméje az, hogy férje, ki keblére zárja az ártatlan lányt, adjon neki mindent, mit az élet követel. Nyissa meg szemeit, szivét, eszét, tanítsa, gyámolitsa, szeresse! De milyennek kellene a férfiúnak lenni, ki tökéletessé neveli nejét, legtöbb- nyire a világra van az a feladat bízva, mi mindig küzdelem és keserv árán tanit. Tényleg a nő nevelésének befejeztét a világ adja. Pedig annak a családból kellene kiindulnia. A nő tanítását a szülő kellene, hogy végezze, főrészt, igy hosszabb időt szentelhetne tudományainak. A leány 10—14 éves korig gyorsabban, szorgalmasabban tanul a fiúnál, de azután elhagyja és a mit eddig tanult majdnem mind elfelejti. Phisice ezt könnyen magyarázhatni, csak a mit e kor után tanul, állandósul örök tulajdona gyanánt, pedig már e kort nem a tanulásra használhatja, mert már tánczoltatják, korcsolyáztatják, viszik a vásárra, férjet vadászni, miután a legalkalmatlanabb időben szervezetét rontották egy keserves, hiábavaló szellemi munkával. Azután jön az eredmény és azért felelős — az állam. Szegény ezer teher alatt nyögő állam, mely sok tekintetben úgy is a hunczutra emlékeztet, ki többet ád, mint a mennyi van. A nőnevelést az állam nyakába zúdítják, holott ez egyedül a család feladata és fájdalom a család azon legkevésbbé fárad. A fiuktól nem kiméinek sem anyagi sem erkölcsi áldozatot és a leányt, azt hiszik, hogy boldogították, ha egy csomó pénzzel férjhez adni sikerül. 0 tempóra ! 0 mores! öreg asszony. TÁRCZA. Imádkozzál kis leányom ! Emlékeimből anyámnak ajánlva. Irta.: Szar-vas Mariska. Igen, akkor már összebarangoltuk Belluskával az utszéli erdőt, átszeltük a hosszú erdőmenti homokos talajú ugar táblát, szedve a kései virágokat ! a kék ökörszemek első hajtását lenyeste a kasza pengéje, ujjan nőtt szára rövid volt és erőltetett, csillagocskái színe lilásba játszó, de azért leszedtük, összevegyitve bokrétának a réten tépett halvány rózsaszín kankalin virággal. Már ekkor belefáradtunk a játékba s egy kis pihenőt tartottunk a sötétzöld fenyvesek között levő kis dombon, honnét — a mennyire a fák szétterülő és összeboruló lombjai látni engedték •— kilátás nyílt az egész közeli vidékre. Jobbról az óriási gyümölcsös kert magas és görbe fáival, a málna és ribiszke bokrokkal határolt utak, s innét a kis tóhoz levezető lépcsőzot, mely felett egy vén bodza, ernyőt képezve terjesztő szét ágait, hányszor futottunk mi le ezeken a lépcsőkön, hajigálva a tó vizébe, szerettük nézni a víztükröt, mint zavarodik meg a belé hullott kő után, mit támadnak fdületén széles karikák, melyek mind$ kisebb terjedelművé válnak, mig végre egészen e elenyésznek ... Különösen engem rendkívül foglalkoztatott e; Elénk képzelő tehetségem annyi mindent ös: szeképzelt, valóságos tüneményes dolgokat, belenéí tem a vizgyürükbe, mintha annak közepén valamel mélység vezetne le oda a vizitündérek palotájába melyről annyit hallottam mesélni tollfosztás alkal mával . . . Megtörtént, hogy leszöktünk Belluskával it úgy nyári estén a tóhoz, ilyenkor megálltunk a szóién, néztük, mint merül a vízbe az éles levelű „csuhu“, mint fürdik a tóban a hold fénypásztákat szőve a part fehér porondjára, én rettenetesen féltem azoktól a korhadt vén füzektől, meg a sudár jegenyéktől, melyek olyan sötét vonalakat rajzoltak a viz felületére. Lassan alkonyodni kezdett. Esthangulat bocsátkozott a tájra az egész vidék felett, úgy lebegett a búcsúzó nap viszfénye, mint egy úszó rózsaszín fátyol. A szél fáradtan rázogatta a fák leveleit, itt- ntt hullottak már egyesek a földre könnyed zizze- oéssel s kergetőztek tova. A kis kert rezedái s violáinak illata belevegyült a közeli réten rendeken heverő sarju illatába s nehézzé tette a levegőt . . . Gubacsot szedtünk az erdőben, Belluska köténye egészen tele volt vele, ezt kiraktuk a dombra, aztán egyenként gurítottuk a völgybe. Ámde ez nem volt elég, alig párszori kísérlet után teljesen ráuntunk, más szórakozás után látva ! De mi legyen az ? Végre hosszas töprengés után én megtaláltam, hogy mi legyen ! Halottasat játszunk. Ez az újság ingerével bírt előttünk. Nagyon jó lesz ! Nagyon szép lesz ! Menjünk át a kis tó mellé, ott készíthetünk csuhu szárból s kakukfüből ravatalt, azonkívül sarju is van, ha az elég nem lenne. Elhányva csak az imént tépett virágainkat, a nagy vesződséggel összegyűjtött gubacsokat, sebtében elindultunk a tó mellé. Nem sok időt vett igénybe, mig kis nővéremmel egy kis ravatalt készítettünk, s hogy illatos legyen, meghintettük vizi zsázsával, kakukfüvel, mezei borsfüvei, sőt én még a méhes melletti virágágyból egy csomó narancssárga „kenyérbél“ virágot is téptem. Most már kész volt a ravatal, s kis nővérem elhatározta, hogy ő fogja a halott szerepét játszani. Szépen lefeküdt a rögtönözött halotti ágyra, lebontottam dús gesztenyeszinü fürtéit, a közeli „sem fű sem fa“ bokorról egy piros bogyós ágat törtem s koszorúképpen homlokára helyezém. Kis kezeit egybe kulcsoltam keble felett, egy pár mezei virágot rakva belé. A.ztán levettem fehér moll fej kendőmet s rá akartam borítani szemfedőkópen, de egj’gyel nem voltam tisztában, szemeit nyitva tartotta. Rászóltam. — Bellácska ez nem jól van ! Szemeidet természetesen le kell hunynod, ha halott vagy ! — Ez igaz ! Olyan félénken mondta ezt, aztán lezárta nagy aczélbarna szemeit. Én pedig letakartam a fehér kendővel. Ekközben teljesen beesteledett, édes jó anyám mindenütt kerestetett bennünket. Az ebédlőben régen meggyujtották a nagy függő lámpát, fénye kihatolt a félig lebocsátott függönyökön, úgy látszott a távolból a homályban, mint egy óriási csillag. Kerestek bennünket, jól hallottam ! Meglebbentcttem a fehér moll kendőt. — Bellácska, menjünk be, este van ! Hallod . . . Bellácska ! Semmi válasz . . . — Belluska, keresnek bennünket, kelj fel . . . nézd mindenütt setét van . . . Félelem szállotta meg szivemet. Köröskörül elmosódtak a vidék körrajzai a ' Tolnamegyei Höleryek Lapj; homályban, a távoli nádas olyan sejtelmesen, titokzatosan súgott, s mintha onnét a görbe bodzabokor mögül tóvelgő imbolygó árnyak közeledtek volna, felém nyújtva karjaikat! . . . A nap régen lenyugodott már, sehol semmi fény, a tó vize sötéten terült el belehajló vén fűzfáival s előttem kis nővérem leteritve a homályból élesen kiváló fehér kendővel, ki az én kérő szavaimra sehogy sem akart felébredni. Szivem elszorult, minden tagomat remegés fogta el, a kinos fájdalom és félelemben hangosan felzokogva kuporodtam egy a viz partról messze kihajló vén fűzfa alá . . . Ott találtak reánk ; édes anyám ijedten tekintett körül, azután levonta a fehér lepelt Belluskáról s megdöbbenve kérdezte : — Mit csináltatok itt ? Könnyek közt alig bírtam megmondani: — Halottasat játszottunk édes anyám és most a Belluska nem akar felébredni többé ! . . . Anyám lehajolt s karjaiba emelte kis nővéremet, ki csak a kivilágított ebédlőben ébredt fel — álmából . . . Bágyadtnak mutatkozott, panaszkodott, hogy a feje fáj, szegényke neül is vacsoráit semmit, ígyba fektették ! . . . Hanem én ! . . . Édes apám kimondta rám az Ítéletet, hogy sfekvésig nem szabad az ebédlőbe belépnem, egye- ul kell maradnom a mellókszobában, a miért ilyen brzalmas játékot indítványoztam. Szomorúan töltöttem az egész estét. Csupán a vigasztalt, hogy kis nővérem jobban érezte ma- gt, hallottam, a mint kérte édes anyámat, hogy hcsássanak hozzá . . . Ezt azonban nem engedték meg. Elkövetkezett a lefekvés ideje. Lecsüggesztett fővel lépegettem a szobába, mlőn jóéjszakát akartam kívánni szüleimnek, el- utsitottak, nagyon haragudhattak reám . . . Ez nagyon fájt az éli szivemnek, a párnákba teuetve fejemet könyeim sűrűn borították el ar- czunat. Szokása volt az én jó édesanyámnak, hogy milden este azzal búcsúzott el tőlünk homlokunkat megérintve ajkával „Imádkozz kisleányom!“ Ilyenkor aztán olyan édes nyugalmas érzés boriit reám, elfeledtem játékaimat a kis erdőt bó- linti fáival a rét ég szinü nefelejtset a hajlongó gyélényszárt, melyből kis kosorakat fontunk. Nem bírtam nyugodni! Szemeim égtek, arczomra pirosság ült ki, tagjaim,t forróság szállta meg. Kinéztem az ablakon a hodsiitötte tájra s olyan kísértetiesnek tetszett; a söétlő lombok mindig egyformán bólintottak, mig ^lósággal félni kezdtem tőlük! Szél támadt künn, nyikorogva hajtogatta a nyitvahagyott kert- ajtót, s oly rémesen hangzott, kezemet erősen szeme nre szorítottam, hogy ne lássak semmit, szivemet megszállta egy különös érzelem, félni kezdtem a nagy merev csendességtől, a szoba homályától, attól a fellegek közül elő bujkáló holdvilágtól. hangosan felzokogtam . . . Hír perczig zokogtam, fejemét a párnákba temetve, midőn a közeledő léptek zajára megdöbbenve emeltem fel könytől ázott arczomat. Édesanyám jött felém . . . ILlk léptekkel közelgett — oda lépett ágyamhoz — iönyed esti pongyolájában úgy nézett ki, mint egy angyal, ki a megváltást hozza magával ... Pár perczig állt ott mozdulatlan, aztán föléin hajolt, egy könycsep hullott arczomra s halkan suttogva mondta „imádkozzál kis. leányom !“ . . . Az a nehéz érzetem, mely szivemet megölte, eltűnt, eloszlott ... a csillagok oly édesen mosolyogtak reám, kezeim egybekulcsolódtak s ajkaim rebegni kezdték az édes megnyugtató estéli imát. * ífí Az évek szálltak ! . , . Azóta sokszor kivirágzott már a „sem fű sem fa“ bokra, a kis tavat szegélyző vén füzek kidőltek, mi elhagytuk a kedves emlékű helyet — nem szedtük többé kés nővéremmel a fűben szerte heverő gubacsokat.
