Székes-Fejérvári Naptár, 1938
Szépirodalmi rész
— 40 Rándított egyet a vállán, azután mintha valami mértani igazságot vezetett volna le oly biztosan mondta: — Ha majd ismét újra élek, magamhoz fogom láncolni teljesen ! . . . Mindenfelé megszólaltak a harangok. Jelezték a halottak litániáinak kezdetét vagy végét. Virrasztó fizetett és elindult a pusztai csend felé. Fizettek a párok is és kiosontak az utcára, hogy előbb otthon legyenek, mint a papák és mamák, kik a litániákról vagy a temetői bolyongásukból most érkeznek majd haza. Egyedül maradtam. Ott ezen az egy helyben talált az éjfél, mert nagyon rám feküdt Virrasztó barátom legutóbbi jelenése és őszintén sajnáltam, hogy ő nagyon hisz egy örök, síron túli szerelembe, melynek azonban a földi tapasztalat nagyon ellene mond. Vadvirág kisasszony! Irta: BARÓTI GÉZA. Ä jótékony hűvösség az esti órákban sem akarta elérni Porvár elkinzott uccáit, amelyek gőzölögve nyúltak szét az izzó augusztusi nap után. Ä macskakövek szinte jajjgattak fájdalmukban, a csillagok sűrűn pislogtak forró szemeikkel s a Diákvár terén a rendőr arról álmodott bámész unalmában, hogy a sörgyár nagykádjában fuldoklik valaki s ő kimenti. Ä Porvári Hirek szerkesztőségében pontosan az ellenkezője történt annak, ami egyéb szerkesztőségekben történni szokott, éjjel tizenegy órakor, lapzárta előtt egy órával. Csorba szerkesztő ur mélán belekönyökölt egy halom friss kefelevonatba s néha réveteg szemeket vetett a reménytelen papirhalom alól kacéran előketyegő ébresztőórára. Az asztali lámpa fonnyadt fényébe is bámult néha s ingerülten beledöfött piros ceruzájával a muzeális szemétbe. — Hol kódorog az a kölyök! dörmögött bosszúsan, ami ebben az esetben jogos és indokolt volt. A kölyök, Boldizsár riporter, valóban kódorgóit valahol s gyalázatosán megfeledkezett arról, hogy kötelességszerüen beletemetkezzék a kefelevonatok sűrűjébe. Ám megeshetett az is, hogy hirek után futkározott a fürge sajtógyakornok, mivel a lap első oldala üresen ásított még, akkora szenzáció nélkül, mint amekkorát egy yorki kefekötő bokatörése jelent a Times-nek. Csorba szerkesztő ur éppen levágta a piros ceruzát s jelentősebb mérvű ollógyakorlatra gondolt, amikor besündörgött az ajtón csapzottan s kifulladtan Boldizsár. — Na mi van fiam, mi van ? —• horkantott Csorba szerkesztő ur a vidéki sajtó nyurga és tikkadt reménysége felé!- Semmi szerkesztő ur! Mondhatnám abszolúte semmi, — szégyenkezett a riporter, — csupán egy újabb névtelen levél. De kit érdekel ez ma? Egy hét alatt a tizenhetedik . • . ! — Fiam, emelkedett atyai pózba Csorba szerkesztő ur, — kijelentem magának, hogy ebben a városban napilapot szerkeszteni egyrészt vakmerő őrültség, másrészt bolondgomba! En mondom magának fiam ! Na itt van egy pár sor nézze át! Äzzal beletúrt ritka szőke hajába s a kefelevonatok tengerét egy drámai mozdulattal Boldizsár elé irányította, súlyos, idegtépő gondjai miatt pedig turkálni kezdett az asztalon heverő bizonytalan korú, felbontatlan levelekben.
