Székes-Fejérvári Naptár, 1938

Szépirodalmi rész

— 39 —

7 bádogosnál Boldogasszonytér 13. szám (Haltér) ITIWlVv/v^^ Épületmunkák és háztartási cikkek legolcsóbban.

— Ne meregesd a szemeidet, te — szólt rám, mert leesel a pádról, ha mindent elmondok.

— Tudod úgy történt, hogy nemrégiben itt Fehérváron megismertem egy kisleányt. Üzleti dologban találkoztunk. Ä leány rámnézett ibolyakék szemeivel és rám is mosolygott. Valami különös mosoly volt az arcán, hasonló valahogyan ahhoz a titokzatos, sokat Ígérő mosolyhoz, amellyel Monna Lisa néhány embert már megbolonditott a párizsi Louvreben. Nagyon belecsodálkoztam a szemeibe és akkor mindjárt az jutptt az eszembe, hogy én ezt az ibolyakék szempárt már láttam és mosolygott rám valaha valaki igy.

— Mióta ismerem, sokat bejárok ismét Fehérvárra. Halálos szerelmesek lettünk egymásba, esküdött, hogy örökre az enyém marad. És én otthon a pusztai csendben mindig csak őt látom.

— Nemrég egy este rájöttem, hogy én honnan ismerem olyan régóta . . . Ha hiszed, ha nem, én már egyszer éltem itt Fehérváron, s akkor találkoztam vele először, — mint említettem 1590-ben! Régen volt, de hidd el, én ma is olyan teljesen tisztán látom az akkori Fehérvárt, mintha ma benne élnék.

Ma is úgy járok kelek a János lovagok kolostorának romjai között a Szigetben, mint régen. Bolyongok a belső vár bástyáin, az utcákon, meghúzódom Husszein Ali háremében, ahol ö lakott. Ott ismertem meg, mert én akkor mindenhova bejáratos voltam, — én akkor a császári hadak ezer arcú kéme és hírvivője voltam.

— Sokat megkínzott ez a nő, — de szeretett is. Mikor 1601-ben Rosswurm ezredes hadait a Sárrét gázlóin keresztül vezettem és betörtünk a Szigetnél Fehérvárba és elfoglaltuk

a várat, akkor én az utcai harcban elestem. Ő volt az, aki csókjaival lezárta szemeimet egy ideiglenes álomra.

— Most újra találkoztam vele és felfedeztem szemein keresztül az én már itt egyizben élt énemet.

— Ma jobban szeret mind akkor. Hűbb és odaadóbb!

Mikor idáig ért váratlan vallomásában a Virrasztó egy újabb pár jelent meg a szobában. Foglalva volt akkor már minden asztal és felénk tartottak. Virrasztó a sarokban ült és eltakarták a fogason lógó kabátok.

Ä leánynak ibolyakék szeme volt, aranyszóke haja és egy kitömött vállu, vékonynyaku, sápadt fiúba kapaszkodott.

— Szabad ide leülni ? — fordult hozzám és ibolyakék szemeivel a szemembe nézett, arcáról mosoly villant felém, — olyan forma, mint amilyenről előbb a Virrasztó beszélt.

Észrevette a Virrasztót is. Meglepődött, de ö rá is mosolygott, kedve-sebben, mint énrám, még a fejét is félre billentette olvasztóan.

Ä Virrasztó megremegett és csendesen megszólalt:

— Végre találkoztunk Kicsi! — Tessék helyet foglalni!

— Nem lehet, mert most jutott eszembe, hogy valahova még sürgősen el kell menem, — felelte gyorsan az ibolyaszemű és az órájára nézett, azután megrántotta a korán megroggyant fiút és igy szólt hozzá:

— Maga el fog kisérni kedvesem !

Búcsút intett és otthagytak bennünket.

Virrasztó sokáig ült csendben, rekedt volt a hangja mikor megszólalt, szemeiben siri hidegség ült.

— Ö volt és úgy látszik, még ma sem teljesen az egyém!