Székes-Fejérvári Naptár, 1938
Szépirodalmi rész
— 27 -19 IS. április 19. Ezen az éjszakán se aludtam. Sokat gondolkoztam, gyötrődtem azon, hogyan lehetne haza jutni. Egy ötlet: van bennem egy kevés színészi képesség. Talán ezzel. Bolondot játszani! Igen, ez jó lesz. De hogyan ? Az egyik kabarén nagyszerűen sikerült előadni azon »Ész bolondja« cimü magánjelenetet. /Aég hozzá is tettem előadás közben a saját szerzeményeimhez. Igen megtapsoltak. — A Jankó János színész és egy operaénekes azt mondotta, hogy kiváló, egész természetes volt az alakításom. — Elhiszem ezt a kedvező kritikát; bolond leszek, elmegyek az orvoshoz még ma. Olasz katonaorvos, jó szivü ember. Egyszer már voltam nála, a gyomrom miatt, igen szívesen adott egy deci ricinust. Borzasztó volt az a ricinus. De ez nem fontos, más a cél, hazajutni. A bolondnak, nekem nem fog ricinust adni. — Signor. Kapitano dottore, — suttogom halkan, — legyen szives, jöjjön ki az udvarra és mondja meg hangosan a hadifogoly társaimnak, hogy én nem vagyok bolond. Mert azok azt hiszik és mondják, hogy én bolond vagyok. Ugy-e, édes, százados doktor ur, én nem vagyok bolond ; és hülye se vagyok. A tolmács fordította a mondataimat szóról-szóra és elhúzódott mellőlem, mert a fassei táborban két héttel előbb Zatureczky hadnagy őrjöngő örült sok kellemetlenséget okozott. Nem tudom, hogy Zatureczky tényleg őrült volt-e, — avagy csak színlelte. — Mondom, a tolmács elhúzódott tőlem, félt. Nekem tetszett, hogy fél, mert nyilván jól játszom. — De — hogy bolond, signor primo tenentek. — Mondá az öreg mosolyogva és kérdezi: — Tud-e aludni éjszaka? Groteszk mosoly játszott az arcomon, mint a bambák arcán. — Az éjszaka, olyan világos, mint a nappal és a nappal hazudja a világosságot, mert olyan sötét, mint az éjszaka. Legszebb a hajnal, amikor a tábor ablakon becsúszik. Istenem, százados doktor ur, mi van az én kis Magdi leányommal ? Beteg, nagyon beteg. Megérte-e a reggelt, a hajnalt? A hajnal . . . igen, becsúszik vörös fényével az ablakon és ördögök táncolnak a vörös fényben és csalogatnak engem az ablakrácshoz. Jaj! Doktor ur! . . . A hangom kinzóan suttogó, a szemeimmel merően nézek az olasz doktor szemébe és ismétlem : Doktor ur! Ma hajnalban is azt mondták az ördögök, hogy a nadrágszijjamból kössek csokrot a nyakamra és függeszkedjek a vasrácsra. Szerencsém, hirtelen elóbujt a nap és elkergette az ördögöket. Ott volt a főördög, Mefisztó is közöttük. Én láttam. Elernyedtem, szemeimből folytak a könnyek. Az orvos jóságosán nézett reám, én pedig sírtam és röhögtem. Majd megnyugtatóan beszélt hozzám és orvosságot adott; közben megígérte, hogy beszél majd a fogolytársaimmal és megmondja nekik, hogy én nem vagyok bolond. 1918. április 15. Félrevonulva a szobában csendben magam elé meredten üldögéltem a szobámban. Theisz főhadnagy jött hozzám beszélgetni. (Nagyszebeni tényleges tiszt volt, ma a román ezredben szolgál, ezredes.) Tiszára kereszteltem ; mindenki igy becézte. Én tanítottam magyarul beszélni. Jó fiú. Beszél a táborban történtekről. Arról, hogy a Kézdivásárhelyiek és a Sepsziszentgyörgyiek ismét hajba kaptak egymással a törvényszék és a vármegyei székhely miatt. Ez a vita minden héten egyszer fölmerül. — Hogy az olasz parancsnokság nem engedi meg, hogy mi pulykákat, csirkéket és
