Székes-Fejérvári Naptár, 1938

Szépirodalmi rész

28 -házinyulakat tartsunk a táborban. Nem engedik, mert ezek az állatok betegség terjesztők. Ám alig beszélt Tisza 10 percig, megjelent egy olasz katona és engem három szuronyos őr kíséretében elvit­tek a Piazza Armerinai kórházba. Egy nagy teremben álltunk, ahol semmi bútor se volt. Még egy szék se. Az ürességtől kongott a nagy terem. Az ajtón nem volt kilincs. Én a fal mellett álltam és két szuronyos őr vi­gyázott reám. Egyik jobbról, a másik balról. Tölünk három-négy lépésre a tolmács támaszkodott a falhoz és egy olasz káplárral beszélgetett . . . Egyik kezemet a nadrágzsebemben tartottam, a másikkal az arcomat pisz­káltam és tátott szájjal bámultam a szembelevő falat, amikor hirtelen ki­nyílt az egyik ajtó és négy orvos lé­pett be a szobába. Egyiket se vettem észre, csak néztem bután a falra, ahol egy vidám légy mászkált. — Mi a panasza ? — kérdi egyik a kórházi orvosok közül. — He ? . . . Ejtem a hangot kér­dően és bámulok tovább a falra. Talán még bambább képpel és tátottabb száj­jal mint eddig. A tolmács csekély vá­rakozás után oda lépett hozzám, a vál­­lamra tette a kezét és megismételte a kérdést. Mint, aki ébred, úgy meredtem rá a szemeimmel és mondtam, nincsen pa­naszom. A signor kapitano dottore megmondta a táborban, hogy én nem vagyok bolond. Igen,... he, he, he ... én nem vagyok bolond, én okos va­gyok. De el akarják lopni az eszemet a buták. Én nem engedem. A buták észt akarnak lopni. He ... he ... he. A hold a napból él; ezek belőlem akarnak élni... Ugy-e jót mondtam ... Ezt a mondatot hajnalkor súgta nekem Mefiszto. Mefiszto az én barátom; meglátogat minden hajnalon ... De csúnya vörös. .. Igen ronda vörös... És röhögtem, ahogy csak bírtam. Az orvosok hallgattak és erősen néztek. Az egyik kopasz és sápadtképü volt, mint a hold és szemüveges, különös tekintetű. Röhögés közben folytak a könnyeim és amint erre az orvosra néztem, elfulladt bennem a röhögés és megállt szemmel a könnyeimen keresz­tül meredtem rá és suttogtam halkan : — Úgy néz reám, mint az édes anyám nézett rám a halottas ágyából... Bor­zalom ! Édes jó anyám ! A hajnal lopta el. Ott térdeltem az ágya mellett, ami­kor elhalkult a hörgése és halálra vált szemeivel felém nézett . . . Felém né­zett a halál, az anyám szemein keresz­tül ,. . És Mefiszto, ahogy jön haj­nalkor, vörös fényben és a nadrágszij­­ból csokrot akar köttetni a nyakamra az ablakrácshoz, akkor jön a fölkelő napban édes, jó anyám mosolygó arca. Drága, jó anyám . . . Megcsuklott a halk, suttogó hangom. A szemeim lecsukódtak, az egész testem reszketett és mint egy rongy­darab hulltam a földre. Arra még em­lékszem, amikor szédülni kezdtem, de a többire már nem emlékezem. A tolmács annyit mondott, hogy tiszta, csurom viz voltam, pedig nem volt meleg: hogy az arcom fehér, sá­padt volt. Az orvosok igen megsajnál­tak és hangosan kifejezést adtak ama véleményüknek, hogy nem vagyok szi­muláns. Talán 5 — 10 percig lehettem eszmé­letlenül, amikor arra ébredeztem, hogy ruhástul tábori ágyon fekszem, mellet­tem a két szuronyos őr, egy orvos és a tolmács. Az orvos valami folyadékos orvosságot öntött a számba. Lenyeltem. Fáradt, kimerült, teljesen tehetetlen vol­tam. Másnap este 8 órakor egy omnibusz állt meg a hadifogoly tábor előtt. Kis batyummal beszálltam és egy orvos, két fegyveres őr társaságában elindul­tunk. Hová? Senki se mondta meg. Talán az őrültek házába, gondoltam. Kissé megborsozott a hátam. Zatu-

Next

/
Oldalképek
Tartalom