Székes-Fejérvári Naptár, 1937
Szépirodalmi rész
— 42 — — Vakuljak meg, ha életemben láttam aranygyűrűt — mondta s gyanakodva körülnézett. — Ehen, — szippantott Antal — értem. — Erigy! - mondta István * felvágta a levegőbe a varjut. — Úgyis olyan vén, rücskös tokmányu volt — helyeselt Antal — s a lába csupa varangy . . . Leszerelték a bográcsot s újra nekivágtak a mezőnek. Keményen kiléptek, szótlanul, valami bódulatban még mindig. — Hallod-e! — eszmélt fel Antal már a falu szélén — ez ritka nagy szerencse ám. Ránk nézett az Úristen az égből, megsajnált bennünket . . . — Csönd! — mordult fel István. Betértek a korcsmába. István összekotorta minden pénzét s kétszer két decit hozatott. — A’, itt az én emberem, na vén madár, már megint erre tévedt? kötekedett a korcsmáros. — Erre ám ! — hangoskodott István s feltűnően húzogatta ujjáról a gyűrűt. — Hüffene ! — kapott rajta a korcsmáros — de megurasodott! — Meg ám, a barátom. Minek néki a gyűrű, ha egyszer összeveszett a családdal, — magyarázta István. — Hej-haj! — sóhajtozott Antal elboruló tekintettel. — Öt pengőt megér — szaglászta a korcsmáros s odatolta a tenyerét István elé. — Nekem meg, kétszerannyit is. — kötötte magát István. — Nem hinném, — ellenkezett különös hangon a korcsmáros — ha akarom, ingyen is itt marad a gyűrű ... — A fenét! hökkent meg István. — Nana ! — szipogott Antal szaporán. — Tudom, hogy kié a gyűrű. Azt is tudom, hogyan jutottak hozzá. Jöjjenek csak ide! A kocsmáros eléjük tartotta a győrit. Olvassák el, mi van ide vésve I - szólt nagy hangon. — Egy! — reszelte rekedten István. — Hát ez az egy azt jelenti, hogy a gyűrű a nagyságos főszolgabíró ur tulajdona. És pedig varjú lábán találták kentek. Döglött varjún, vagy úgy ütötték vagy dobták le, az mindegy. Három vagy négy hete szökött el tőle. Szeíiditett házi varjú volt, nagyon okos, finom madár! — Ehen — szippantott Antal —, már értem. Hej, haj, szegény embernek szegény a szerencséje . . . — Megállj 1 — horkant fel István s félretolta Antalt — öt pengőt megér! szólt s a kocsmáros elé nyújtotta tenyerét '— Négy! - mondta megmásithatatlanul a kocsmáros s leszámolt négy pengőt az asztalra. — Különben is talált pénz, csak örülhetnek neki. Lelke legyen rajta! — mérgelődött István — mindig tudtam, hogy ravaszabb a rókánál . . . — Mit dühöng, vén kuvik — nevetett a kocsmáros -- , egész életében nem volt ennyi pénze. Aztán — ne szólj szám, nem fáj fejem. — Vakuljak meg, ha életemben láttam aranygyűrűt — dörmögöít István. Egy üveget megtöltöttek, az belekerült a hátizsákba, melléje még egy kenyér is. Megitták a borukat s mentek. A városba, városba ? nyitotta szívesen az ajtót a kocsmáros - , kemény ütjük lesz, ha rájuk sötétedik... — Nana — intett ravaszul István. Már jól kint jártak a falu másik szélén, Antal még minduntalan visszatekintgetett. — Ennyi köllött vóna, — mondta végül s megállt, mint a rossz ló, mintegy jelezvén, hogy nem megy tovább éheren. Majd 1 — mondta István kurtán s kérlelhetetlenül ment tovább.
