Székes-Fejérvári Naptár, 1937
Szépirodalmi rész
- 43 A falu alatt, egyik szérű végében Megállt István és körülkémlelt. Valahonnét elővett egy dugót s vékony, erős zsineget tekert le róla. A zsineg végén apró horog lógott. Ä horogra rászúrt egy kukoricaszemet. Antal vizsla szemmel figyelte. — így mondta István s a szénakazal felé intett. A kazal tövében, azon a keskeny esik fekete földön, ahova nem esett hó, tyúkok kapargáltak gyanútlanul. — Ehen - pislogott Antal —, már értem. Antal a kerítés alá húzódott. István megindult a kazal felé. Olyan lassan, bizalmasan lépdelt, mintha tulajdon otthonában lenne. — Putyi, putyi, putyikám ! — selypített barátságos vékony hangon —, putyuri — tyuri — tyurikám ... — kárált szelíden a tyúkoknak s eléjük szórt félmarok kukoricát a horoggal együtt. A zsineg megfeszült s István olyan hirtelen rántotta magához a tyúkot, hogy a többiek észre sem vették, úgy kiemelte közülük, mint halat a vízből, oiyan könnyedén. Alig nyikkant a tyuk s már le is tépte a nyakát. — Hű az áldóját! - - fohászkodott szorongva Antal, mikor István visszaért hozzá a tyúkkal. — Jut is, marad is, — bizonykodott István — onnét vettük, ahun van ölég. A tyuk is belekerült a hátizsákba, az üveg és a kenyér mellé. Erről most nem is beszéltek többet. Jóidéig ballagtak az utón, jegenyétől jegenyéig, melyek olyan keményen meredezfek kétoldalt, mintha nyársbahuzta volna őket a tél. Már jócskán cammogott mögöttük az este. Aztán elérték az erdőt, István lekanyarodott az útról s Antal szótlanul kullogott utána. Sokáig csörtettek előre, később megritkultak a bokrok s hatalmas szál égerek közé jutottak. Egyszercsak váratlanul kikerekedeít előttük egy tisztás s a közepén csőszkunyhó kuporgott a hó alatt. — Meggyüttünk — mondta István otthonosan — itt hálunk. Valami vasat dugott a zárba s föltárta a kunyhó ajtaját. — Ez igen! — lelkendezett Antal, ahogy lenézett — asztal is, szalma is. — Na ja, — bólintott István, mint aki előtt ez már nem újság. Lerakodtak. Előkerült megint a bogrács, Antal tüzet gyújtott alája a kunyhó előtt, István a tyúkot nyúzta s hamarosan bele is szabdalta a bográcsba. Később pipára gyújtottak s István felhozta az üveget. Felváltva kortyolgattak s a tűz meliett észre sem vették, hogy föléjük borult már az este. Egyszer valami erős suhogás hullott le a magasból. — Hű de sötét van, — nézett föl Antal. — Meggyütíek a vargyuk, — intett föl István — azoknak is hálni köll valahol . . . Ittak. — Azt mondta az a taknyos, — csuklóit fel egyszer váratlanul Antal — azt mondta, hogy kutyának vagyak én apja nem nekik ! . . . Hát ha én kutyának vagyok apja, akkor űk meg kutyának a kőikéi . . . Ez a fizetség! — legyintett közömbösen István. — Ezért nevelhette az ember a kölkit . . . Azért aztán elveszkődik az ember egyedül is, csak az elején nehéz . . . A levegőben már terjengett a főt hús illata. Hallgattak. Körülöttük mélységesen hallgattak a fák is, a gunnyasztó varjakkal, beleburkolózva az éj fekete gyapjába. Révedezve bámultak a tüzbe s úgy gubbasztottak a fák alatt, a bogrács körül, mint két kikopott rongyos vén madár . . .
