Székes-Fejérvári Naptár, 1937

Szépirodalmi rész

— 39

I Kályhát, tűzhelyet legolcsébban KRÉN kályha gyárban »fiat.

az ablakhoz. Nézték az embereket. Benn a szobában csend volt, de valami különös, csodálatos érzés, szin, hang bujkálhatott a levegőben, mert a szivük valahogy másként kezdett dobogni.

Egymás mellett álltak. Aztán lassú fordulással összenéztek. És nézték, nézték egymást csodálatos megnyílással általuk fel nem fogott időig. A lány ajka vékonyan szétnyílt és enyhe vonaglás suhant rajt végig. Azután lassan, talán öntudatlanul lábhegyre emelkedett, odasimult a fiúhoz és csillogó szemekkel felemelte a fejét. Két férfikar indult el a csodálatos rádöbbenésben s magához vonta a remegő leánytestet. Két fej közeledett egymáshoz, két szempár lángolása forrott egymásba s a fiú szája rábukott a lány meleg, puha szájára. Most a két leánykar is megindult és ráfonódott a kemény nyakra.

Lassan szétváltak az ajkak, hogy pár pillanat múlva még forróbban keressék meg egymást. Mikor volt vége ?, meddig tartott ? Ki tartja számon a folyók vizének futását?

Úgy jöttek az emlékek, mint illatos! virágra a méhek.

Édes csókok, boldog órák szép em- j lékei. Mind, mind odajöttek most, hogy : búcsúzzanak tőle. De odajött a válás ! győtrő, fájdalmas emléke is.

Egy hónapja van már. Kinn sétáltak; a fasorban. Most is, mint már hetek óta, valami feszültség volt köztük. A fiú többször kifogásolta a lány szeszélyességét, sokszor rideg, közömbös vi- I selkedését és legfőképp keményszivüségét.

A lány makacs volt s egy kicsit gőgös is és ingerlékeny hangon felelt.

Szeszélyes vagyok?, nem tetszik, a viselkedésem? Tegyen róla. Nem kényszeríti senki, hogy velem maradjon.

A fiút bántotta és nagyon sértette ez a beszéd, de uralkodott magán.

Nézze, édes Liliké, én nagyon szeretem magát. Ez alatt a három év alatt megmutattam, hogy mekkora az én szerelmem. Minden gondolatom, minden törekvésem célja maga volt. Én magáért mindenre képes voltam, még a legnagyobbra is: megaláztam magamat nem egyszer, csak mert a maga makacssága, gőgje nem akart meghajolni. Pedig ha valaki, hát én büszke természetű vagyok. De legyőztem magam. És mégis, mit kaptam ezért ? Ha egyik nap csókolt, a másik nap már elfelejtett mindent és szinte azt éreztette, hogy terhére vagyok. Szenvedtem, kínlódtam, de most már elég volt. Még egyszer kérem: hagyjon fel ezzel a szeszélyességgel, oktalan gőggel és keménységgel; legyen végre igazi nő, akinek a szive tele van gyöngédséggel, szeretettel, melegséggel és aki tud könnyeket sírni, tud simogatni.

— Igen ? Szóval szívtelen vagyok. Gőgös. No nem baj Feri. Van akinek így is jó vagyok. Ha magának Így nem tetszem, . . . majd keres olyant, aki jobban megfelel az Ízlésének.

Hazaérkeztek. A fiú köszönt és szó nélkül elment.

Ekkor döbbent rá a lány, hogy valami helyrehozhatatlan hibát követett el. Szeretett volna utána kiabálni, szerette volna visszahívni, de a szája néma maradt. Beszaladt, bezárkózott a szobájába és sirt. S azután is majdnem naponként könnyezve aludt el, várt, remélt, de a fiú nem mutatkozott. Még csak nem is látta azóta.

S a fájdalma nem akart szűnni. Kétszeresen kínozta az a tudat, hogy mindennek ő az oka. Ez a gyötrődés lobbantotta fel benne azt a gondolatot, hogy a halálba meneküljön.