Székes-Fejérvári Naptár, 1937
Szépirodalmi rész
24 — 1 Kályhát, tűzhelyet legolcsóbban KRÉN kályha nyárban vehet. | sző zseni jár az életben, akit csak a jóbarátok emlegetnek a temetés után, az első pohár bornál. Ä második koccintásnál már elfeledik. Néha egy szellemes móka, vagg pajzán ötlet, melyet az újabb, fürgébb és ügyesebb kisajátított, eszébe juttatja még a mélázó élettársaknak, de egy se szól, egy se mondja: nem te találtad ki, régen elköltözött barátunké ez az ötlet. Minek ? Miért vitázni azutánunk következő nemzedékkel ? Mondom a leány az apja leánya volt. Fiatal, fejletlen még, de szemében, arcán a jövő, az isteni szikra. Letettem a felemelt poharat, akadozó lett addig vízfolyás szavam, nem tudták mire vélni, mi történhetett velem. Ä tekintetemnek se tudtam többé parancsolni, egyre sűrűbben tévedt a leányra. Felfigyeltek! azt hittték igába hajtott az ital. De az édesanya biztos szeme észrevette, hogy az italtól józanabb vagyok, mint a maszületett a dajka keblén. Megérezte, tetszik a leánya. És én voltam a különbb. A jóságos, mindent megértő és előre látható anya leikével rendezte volna már az életünket. Én pedig kezem a homlokomra szorítottam, mintha fájna a fejem, hogy az árnyék alól a leányt leshessem. Kibányászatlan kincs volt mit tudom én ma már, mi lehetett volna belőle ... A titkos isteni szikra rá volt lehhelve, iró lett volna, szobrász, zenész, a legdivatosabb sport legnagyobb művésznője. Festő semmi esetre, mert két dudás nem fér meg együtt a csárdában. Biró uraim, nekem az életben minden sikerült, felvittem volna a csillagokig, de nem igy akarta az élet. Nem, nem, szavazóbiró ur, nem vagyok terjengős, már folytatom a vallomást. Bucsuzásnál kért a család, menjek el valamelyik nap hozzájuk, én pedig elmentem már másnap délután. Nem fűzöm tovább, lefestettem az uriszobát, az ebédlőt, a pirinyó kertet, mely villájuk mögött húzódott, csak a leányszobába nem jutotam el soha. És mégis ez a legjobb, legigazabb képem : Az ó szobája. Az édasanyja legkedvesebb éfeleimet készítette, mikor ezt a képet neki ajándékoztam, az édesapa bucsuzásnál a kapuig kisért és amig a házmester elócammogott a kulccsal, mindent megmondóan megcsókolt. Az áldozatról közben meg is feledkeztem, nem volt hivatalos erre a vacsorára, de mikor másnap délután hozzájuk mentem, ott volt ó is. A szülők aludtak, a tegnap este fáradalmait pihenték Beszéltünk erről, arról. Az atléta nagypn csendes és lehunyt szemű volt, mint az olyan ember aki azt szeretné, hogy más legyen helyette bátor, más mondja el támadó mondanivalóit. És csakugyan nagyon közönyös beszédtárgy közben a leány egyszerre megszólalt: — Nincs annál kellemetlenebb, sőt utálatosabb, mintha az idősebb még akkor is belekontárkodík két fiatal életébe, mikor látja, hogy megértették egymást. Biró uraim, különvéleményem lett volna, legalább is hozzászólásom, de hallgattam. Hallgattam, mikor jött az édesapa és az édesanya és nagyon mentegetőztek kárhoztatva leányukat, miért nem költötte fel őket, amint jöttem. Félóra múlva elbúcsúztam, mondottam, hogy nagyon fáj a fejem. Ügyész ur, igaz-e, hogy milykinzó fejgörcsökben szenvedtem a vizsgálati fogság napjai alatt. Bocsánat . . . igaza van, ügyész ur, a bűnösnek nincs joga a vádlót enyhítő körülmények vallására I kérni. Elbúcsúztam és nem mentem | vissza többé hozzájuk. Nem is talál: koztunk sokáig. Amig a fiút el nem
