Székes-Fejérvári Naptár, 1936
Szépirodalmi rész
Magyar Király Szálloda Székesfehérvár. Pensió 5-6 P-tő!. Telefon 186. űzz cl, kergess ki, de szólj, mert igy megöl a semmibevevő némaságod! Vera összekulcsolta térdén két kezét és még mindig nem feleit. — És mindig más és más, Vera .. . Azt mondhatnám, hogy a hadvezérek csak a te kedvedért találnak fel uj és fegyvernemeket. Repülő, híradó, páncélos, huszár . . . világosítsd fel gyönge civilkoponyámat, milyen fegyvernemhez tartozik az a főhadnagy, akit rna szedtél fel az utca porából ? Lásd, Vera, most nagyon tévedsz. Véletienségbő! tudtam meg, nem kémkedtem utánad, nem kérdezősködtem, ezerszer megmondottam már neked, hogy nem vagyok szerelmes, csak melléd vetett a sors, szeretlek, mert a lelkem, a vérem, az érzéseim, a tehetségem jobb fele te vagy. Te adtad kezembe a sikert, ezt a szörnyű, telhetetlen, gyilkos játékszert és ki is tépted egyugyanazon napon a kezemből. — Nem hiszed, Vera?. . . Hátnézz reám ! De nézz, most nézz! Mit akarnék én tőled ? A teméntelen, haszontalanul jött vagy űzött gondolat gyötrődése, életszántása az arcomon. Hiszen égni, lobogni kellett, agyonzuzódni, elégni, semmivé lenni azért, hogy írni tudjak. Hát hihetted, gondolhattad csak egyszer is, hogy én szeretni akarok, gyógyulást keresni, szenvedést valóra váltani ... - asszonykezek között?! — Nem’ Vera. Te adtad kezembe a tollat. Te adtad nekem, ami — odakinn — az imént elkezdődött és másfél óra múlva beteljesedik. Te éretted Írtam, neked Írtam. Téged akartalak felsegíteni a siker aranyhágcsós, mégis oly boldogtalan hintójára. Mondtam már, a lelkem jobb fele voltál. Még egy hónap ... és itt a karácsony. Tudod, hogy készültem én érré a karácsonyra? Ékszertől, nyalánkságtól, selyemtől, prémtől villogó karácsonyfád alá ajándékot készitetiem én is» Vera, a regényemet, az uj regényemet, a te regényedet. Az lett volna a siker, Vera ... És utána .megcsókoltam volna a kezedet, megköszöntem volna, amit értem tettél és örökre, hogy ne is láss soha többé, elmentem volna az utadból. A mozdulatlan színésznőbe csak most költözött pillanatra élet. Szeme megvillant, térdére fektetett egyik keze kinyúlt, de most se szólt. — Örülsz, Vera? Korán örülsz még. Ma délulán összetéptem a kész munkát. A váratlanul jött, megrázó vallomás pillanatában élesen sikoltott fel az ügyelő csengője. Vera feláliott, de meg kellett fogóznia, mert a lába megtagadta az engedelmességet. Torka kiszáradt, nyelve szájpadlásához tapadt, szeme elsötétüli Bizonytalanul nyúlt az öltözőasztal felé, egy korlyot ivott az odakészitett citromos, konyakos vízből. Akkorára újból ur lett idegei, érzései fölött. Újból az életben, színpadon egyaránt legnagyobb színésznő volt, akit ösztöne és szinjátszási tehetsége vitt magával. Azonkívül másnak nem is engedelmeskedett soha. Megindult az ajtó felé, mintha nem is látná, nem is hallotta volna a férfit. — Felelj, Vera, hol jártál ma délelőtt?! Kivel voltál, mit tettél ... de a tetteid úgyse érdekelnek — mit gondoltál ma délelőtt, Vera? Vera ránézett. Szánta ezt a nagylelkű, jószivü embert. Ahelyett hogy beszél, szót zudit a sok haszontalan szóra, inkább megverné, milyen, más volna minden! Megérdemelné, legalább ma, a kettőjük sikere napján ki* kellett volna tartani mellette... mindegy, nem tehetett róla . . . — György — szólalt meg végre színtelenül, erő nélkül. — Mindig tudtam, hogy tehetetlen ember vagy, akit megfojtott, megölt a hiábavaló, nevet
