Székes-Fejérvári Naptár, 1934

Szépirodalmi rész

26 —

Virágrege.

Irta: Kováts Jenő.

Az első szerelem olyan, mint egy szívbeköviilt rózsa. Édes illatát őrökké érezzük, de nem tud öregkorunkra se annyira elkorhadni a szivünk, hogy volna harapófogó, amelyik a tövisét kihúzza belőle.

*

Ämolyan surbankó diáklegény voltam, ha jól számolok az esztendővel, ötödikes, amikor a mitológiai aprószent, az az Ámor először próbálta ki rajtam a céllövő tudományát. (No, majdnemj olyan jól tudott, mint Lumnitzer Sándor, mert igen hamarosan a közepébe talált, ahogy később kiviláglik.) Áz az esztendő arról volt a számomra nagyon nevezetes, hogy én voltam az első az osztályomban, aki minden szombaton becsetlett a szomszéd réztányéros mesterhez, letörülközni a képemen egy kis habos szappannal. Sajnos, azóta már minden nap szombat van és a borbélyságot is s. k. üzemre rendeztem be. Ebből is látszik, hogy régen történt a dolog s az évek során lassan rege lett az, amit akkor olyan mélyen fájó tragédiának hittem.

„Rettenetesen“ szerettem színházba járni. Ez pedig akkor is „rettenetes“ dolog volt, mert előtte mindig körbe kellett szaladgálnom a várost valami noch nicht dagewesen kabátért és sapkáért, hogy nyugodtan szemébe nézhessek a tanáromnak, aki feljött az erkélyállóra ellenőrizni, nincs-e ott diák. (Ezt jó lesz tudni mind a két félnek. Egyiknek azért, hogy miként jusson el a színházba osztályfőnöki engedély nélkül, a másiknak, hogy miként tapogasson rá a diákra. Mert az nem is élet, ha a két fél szép békességben megfér egymással.)

Hát ime, az erkélyről ábrándultam bele egy kardalosnő bokájába. Akkor még nem ismertük a görl fogalmát és

a színésznőnek csak a bokájába lehetett beleszeretni, mert az alulról-felülról derékig dekoltált fürdötrikók jóval később jöttek divatba a színpadon.

Ebben az időben írtam meg az első reménytelen verseimet, amelyek éppen | olyan rosszak voltak, mint amilyen szerelmesek. Persze, egyetlen egy sem jutott el hozzá, de mit tesz a szerelmeseket istápoló Sors, a verseim helyett engem magamat vezérelt eléje. | Rájöttem, hogy széplábú tündérem egyik osztálytársamnak a szüleinél foglalt el egy különbejáratú lakosztályt, ami állt egy igen nagy és igen piszkos udvarból, fedett folyosóból, vagy ahogy jó magyarsággal nevezik: gangból és egy lakályosan berendezett szobából. Ide kerültem be én. A szoba valamikor cipészműhely volt, ennek megfelelően a mennyezete gyönyörűen volt díszítve gerendákkal, de azt meg kell hagyni, hogy a hófehér falára felül olyan szegélyt pingált körül a napszámosasszony, hogy néhai való jó Michelangelónak, Lotz Károlynak is leesett volna az álla a csodálkozástól, ha látja. Én olyan áhítattal léptem ebbe a szobába, mint egy mormon templomba és majd elájultam a gyönyörűségtől, amikor a művésznő fidélisen felrakta imádott bokáit mellém a díványra. Igaz, hogy igy közelről, szürke nappali világításban nem volt olyan szép, mint az erkélyről, de azért nagyon tetszett.

Sohasem felejtem el, milyen zavarban voltam én akkor. Alig tudtam valamit dadogni és ijedtemben Kosztolányi verseiről beszéltem neki. Addig a napig a „Szegény kisgyermek panaszaidba voltam beleháborodva, de amikor ő kijelentette, hogy a „Vénkisasszony titka“ a legszebb könyv a világon, megesküdtem rá, hogy egész életemben Marlitt Emíliát fogom a leg-