Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 31 — Egy kockacukor. Irta: Pintér Ferenc. — Mi ütött magába ? Úgy unatkozik, mintha száz esztendeje a férjem volna, pedig eddig még megkérni sem volt esze ágában se. Semmihez sincs kedve, úgy sétálunk itt, mintha távgyaloglók lennénk. Äz én cipőmnek igazán nem használ a nedvesség. Elvégre szórakozásra is van szüksége az embernek, én nem születtem remetének ... Amig a lány így ezeket mondta, mondatonként mindig ingerültebb lett. Közben ugyanis pocsolyákat kerülgettek a ligetben s már vagy egy órája jártak a liget „Fontaine“ sziklái körül. A szökőkút nimfái és pásztorai átalakítás alatt állottak, s egy részük tábori zöld uj lakkfestéket kapott, másrészük pedig vörös volt a miniumtól. A fiatal ember nem felelt, hanem amint egy rossz kedvű vasárnapi hivatalnokhoz illik, hallgatva ment, el-elszakadva a kíséretében levő lánytól. A pocsolyák miatt úgysem karolhattak volna egymásba. A levelét hullató nagy nyárfa alatt egy világtalan koldus harmonikázott, varjak károgtak és a sétány szélén a gesztenyék érett gyümölcse koppant néha a padokon, mikor egy-egy gyümölcs tüskés tokja meghasadt. Egyegy korábban kopaszodó fa ágain túl kéklett az őszi alkonyat s az ágakon sötét foltokként ültek a verebek, rosszkedvűen tettek egypár kellemetlen megjegyzést a gyalázatos időjárásra. A lehulló reménytelenség köde nem tett jót a fiatal párnak, de ők tovább sétáltak. A nő még egypár bátortalan megjegyzést tett a jövő heti mérlegmunkára, de a fiatalember nem törődött ma semmivel, még örök ellenlábasának, a pipás, bricsesszes Holzernak az említésére se érzett semmi különösebb kollegiális izgalmat. Szótlanul ment tovább. A lehulló nagy reménytelenség köde letompitotta az élet színesebb hangjait és, ha itt-ott felcsattant is a ligetben egy-egy hangosabb szó, az is elveszett visszhang nélkül, mintha hirtelen egy zsákba fogták volna. Mindéhez járult a Csarnok ütődött sárga falkolosszusa, mely borzalmas magánosságban emelkedett ki a sáros talajból üres terrasszaival és hideg kőkorlátaival. A következő fordulónál Czirják Erzsébet egyenesen tovább ment. Megtehette, mert tulajdonképpen ugyanolyan önálló beosztású strazzista volt, mint amilyen szaldakontista Pornói János. A fizetése is majdnem annyi volt. Pornói János kissé megütközött ezen az irányváltozáson és meghökkenve kérdezte: Hová megy ? — Istenkém, csak nem fogom az egész fiatalságom ilyen temetői hangulatban tölteni? Ehhez nem vagyok jól öltözködve, ha legalább szólt volna, akkor felvettem volna a fekete ruhám. Erzsébet hangja megcsuklott, zokogott benne a rosszul sikerült vasárnap csődje. Utóvégre egész héten a vasárnap délutánt várja, könyvelés közben, vagy, ha uj cégnyomásos levélpapírt tesz a gépbe és ahányszor újra kezdi: „Igazoljuk f. hó-ról kelt b. levelük vételét ...“ stb., mikor a doktor Stiglicz nagyképűen diktálja az unalomig ismert frázisokat, csak azért nem ugrik ki az ablakon, mert a vasárnapot várja. A vasárnap nem is határozott ünnep, hanem a felszabadulás örök ábrándja, az a határpont, amelynél az élet megváltozik és egyszerre szebbé lesz. Pornói Jánosnak ugyanezt jelentette a vasárnap és épenugy elszorult a torka, mikor szándékos, gúnyos hidegséggel megkérdezte: — Megengedi, hogy elkísérjem ?
