Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 26 — gamnak azt a körülményt, hogy teához ülve az Édes éppen mellém került. Alkalmam volt tehát Vele sok mindenről eldiskurálgatni, miközben nem mulasztottam el néhány egészen kicsi, gyerekesen naiv észrevételt a saját javamra elkönyvelni. Például: az én teámba öt kockacukrot tett, a sajátjáéba csak hármat. — Édes . . . Szóltam hozzá simogató hangon, amelyben ott rezgett az én csordultig lévő szivem vallomása is. Nem felelt. Mosolygott. De így csak Ó tudott mosolyogni. Talán megértette a szivem beszédjét. Tea után társasjátékba kezdtünk. Éppen az én zálogom volt soron, mikor a biró kimondta az Ítéletet: — Elmegy csillagot vizsgálni a kerti pádhoz! Máris nyújtottam Pipike felé a kezemet. — Most, vagy soha, gondoltam magamban, de már a puszta elgondolásra is megremegtetett az a körülmény, hogy mi most ketten leszünk, nem fog látni bennünket senki s hogy most majd én nem fogok uralkodni a szivein érzései felett. Odakünn hűvös, nyárvégi éjszaka békéje hullott az álmodó falura. Az égen, mint millió szembogár, kacsintgattak a csillagok, (talán éppen rajtam nevettek!) nem szóltam Pipikéhez, de a kezem szorítása elárulta, hogy birkózom magammal. A pádhoz értünk. Magamhoz vontam az Édest s amint a tágranyitott szemében megláttam visszaragyogni ráma csillagokat, megfelejtkeztem mindenről. — Szeretem Pipike . . . — Istenem . . . Gyurka . . . De addigra már tüzelő ajakkal közeledtem forró, lihegő, piros kis szája felé . . . Igaz, hogy mire hozzáértem volna, addigra ügyesen elfordította a fejét s az én hosszú, végtelen csókom ott akadt meg a hófehér nyakán, de akkor nem tűnt fel ez a sikertelenségem, csak későb kezdett bántani a dolog, — mikor már az Édest a száján is megcsókolhattam és nem kapta el többé a fejét De akkor, azon az éjszakán nem gondoltam erre. Boldog, felhőtjáró álomember lettem újra, aki a múlt minden átkát elfelejtette egyetlen pillanatban. Három éjjel nem tudtam aludni, de még enni sem tudtam. * * * Pár nap múlva találkoztam csak újra Pipikével. Vasárnap volt. Délután. Meglestem, mikor kijöttek litániáról s ! akkor hozzácsatlakoztam. — Ugy-e, az a csók kettőnk titka marad örökre ? Kérdeztem hosszúhosszú hallgatás után. Pipike rámnézett azokkal a csodálkozó, tágranyitott szép szemeivel. — Valamit mondani szeretnék Gyurka .. . Ugy-e, nem haragszik ... Az a csók . . . Elpirult. — Szent Isten . . . Pipike . . . Csak nem mondta el a barátnőjének ? — Neki nem. Hanem Anyukának... Összerezzentem. — Elmondta, hogy én megcsókoltam — hogy mit mondtam . . . Olyasfélét éreztem, mint mikor a tolvajra rágyújtják a villanyt. Vagy, mintha valaki belém rúgott volna!- Pipike . . . Édes ... Én nem merek az Anyukája szeme közé nézni ezentúl! Hiszen ... És mit mondott, mikor elmesélte ? — Hogy őt is a nyakán csókolta meg legelőször Apuka . . . Úgy égett a szeme, mikor ezt kimondta ! És én akkor arra gondoltam, hogy milyen vicces lesz, ha majd egyszer... messze jövőben . . . elibém áll egy másik Pipike ... és bevallja, hogy imádottja megcsókolta a nyakán . . . Mert igy lesz, annyi bizonyos!
