Székes-Fejérvári Naptár, 1930
Szépirodalmi rész
— 25 — Pipike. Irta: Vészéig László.. Hamarjában nem tudnám megmondani, mikor szerettem meg az Édest. De már maga ez a tény is azt bizonyítja, hogy ez a szerelem különbözött öszszes eddigi vonzalmaimtól, amelyekről még ma is egész matematikai pontossággal meg tudom mondani, hogy például : kezdődött május 20-án este a Dunaparton sj bevégződött ugyanazon év december 8-ik napján reggel, az Egyetem folyosóján. Megindító impulzus: a hölgy szőke és szépen tud mosolyogni. Befejezési inditó-ok: a barna jobban tetszik s egyébként sem szeretem a folyton vigyorgó nőket. Amiből máris következett, hogy ezen újabb esetem kezdeti-dátuma mindig egybeesett előbbi esetem befejezésidátumával. És ki tudja, meddig tartott volna ez igy, ha a sors össze nem hoz Pipikével! Emlékszem, úgy tértem akkor haza nagyvakációra, mint aki hosszú, fárasztó utazásról jön vissza . . . Megízleltem a Város életét s az ízétől I fanyar lett utána minden számomra... Esték, éjszakák, szemek, csillagok mind-mind csak belehazudtak az életembe s kínos üresség maradt utánuk. Ráeszméltem, hogy a hazai tájakról magamba szívott napsugarasság beleroskadt az ifjúságot megrabló évek szürke, tespesztő fénytelenségébe s hogy úgy jöttem vissza, mint koldus... Pedig király voltam valamikor: felhőkbe vitt az élet-utam, szivárványt szőtt lábaim alá az ifjúság nagy-nagy idealizmusa s tele voltam piros-virágos, piros-vágyás álmodással, mint amilyenek csak akkor fakadnak föl a lelkűnkből, ha nem suhant át még rajta az Élet keze s ha nem érezzük még, hogy a soha vissza nem térő évek -elvittek valamit belőlünk ... Dehogy hittem volna, hogy még kincset is találhatok magamnak: lelkifényt, igaz tüzet, szivárványt hullató gyémántkövet. . . * * * Egyik barátom mutatott be Neki, így ismertem meg. Aztán találkoztam vele másodszor, harmadszor, eleinte hetenkint, aztán másodnaponkint, későbben mindennap. Megszerettem végtelenül bájos, szelídséget árasztó nőiességét; két szemét, amelyek ijedtrebbenésüek és melegitőek voltak; száját, amelyen úgy suhant csak el egy-egy mosoly, mint a felhő az égen .. . Meghatottság vesz erőt rajtam, mikor az életem útját idézgetve visszatér a lelkembe Pipike lényének csodálatos varázsa, hogy újra gondtalan álmodni-tudást lopjon a szivemre s parázsló égést a vágyaimra . . . Vissza álmodtatja velem azt az éjszakát is, amely összefűzte útjainkat s amelyért most szeretném elhullatni a megváltó könnyeket. Vége felé ballagott már a vakáció. A szivünk mélyén ott kisértett már az elközelgő Ősz, amely kettétöri a nyári szerelmeket. De bennem dacosan, leküzdhetetlenül lobbant fel egy komoly elhatározás: — Nem akarlak elfelejteni . . Soha többé! Kétség és remény között hánykolódtam. Ezerszer elgondoltam magamnak, hogy megváltok Neki mindent nyíltan, őszintén s akkor legalább nyu, godtabban mondok búcsút egy gyönyörű, sohasem felejthető vakáció emlékének. Egyik este zsúrra_ voltam hivatalos. Megtudtam, hogy Ő is ott lesz, elhatároztam tehát, hogy elmegyek. Valaki a társaság tagjai közül megsejthetett valamit az én vonzalmamról, mert csak igy tudom megmagyarázni ma-
