Székes-Fejérvári Naptár, 1929

Szépirodalmi rész

szemérmetlenül, minden tartózkodás nélkül1 kitárni azt a léha, sivár, számitó lelkét I így elárulni, hogy egv leány az 6 szemében nem más, mint többé-kevésbbé tetszetős áruciklr, melyben kényre-ked^re válogatnak. Ha ez nem felel meg az Ízlésének, sebaj, ott a másik! És azután nyújtja ki kapzsi kezét. Az, hogy annak a leánynak is lehet még beleszólása a vásárba, számba se jöhet. Érezze magát bádognak, akárki is, akit egy Deécsy Miklós arra méltat, hogy oltárhoz vezeti!! Eh, hágjuk el Igazán nem érdemes beszelni róla! Csak azt akarom még neked mondá n, h >gy mist már reményiem, érteni és méltányolni tudod az én érzelmeimet és soha sem lesz közöttünk szó többé a Dtécsy Miklós — szerelméről!

A fiatalember dermedten ált ott a szoba közepén az egész h >sszu szenvedélyes kitörés alatt. Tágra nyitott szemekkel nézte a húgát, aki úgy állott előtte omló, feh r ruhájában, felemelt fővel, szikrázó szemekkel, kipirult arccal, mint boss málló arkangyal, aki kézbe kapván lángpatl >sát sújt, sújt vele amint az háborgó lelkének jól esik.

Az anyja is sokáig, résztvevő figyelemmel nézte leányát. A beszéd hatása alatt végre bepillanthatott a leikébe és megértett sok mindent, ami eddig negf jthetetlen talányként aggasztotta őt. Hát ez az! . . . Persze, most semmin sem csudái ozik. Ha ez az érzékeny gyerek ilyesminek vüt fültanuja, akkor nem is lehet tőle semmit rossz néven venni. És tudja az Isten! Ö még ezek után is csak sajnálni tudja azt a szegény fiút, aki mot ott, az önkéntes száműzetésben, a halával viaskodik. Ha tehet té, szívesen lenne mellette, ápolná az édesanyja helvett így azután Deécsy akár él akár ha, most már rájuk nézve idegen marad.

Úgy látszik a leánya azok közül való, akik nem tudnak felejteni

A bátyja is mintha igazolni akarta volna őt, hozzá ment, homlokon csókolta és gyengéden megsimogatta a haját. Ez a testvéri csók bocsánatkérés volt azért a tenger keserűségért, amit ennek a fia al leánynak okoztak ők ketten, eg/ ragyogó, júniusi hajnalon. Kata talán nem is érezte ezt a csókot Úgy állott ott még mindig, mint akinek messze repült a lelke és nem azt látja, ami körülötte történik, hanem valami egészen más, borzalmas dolgot, mert szemeit iszonyodva takarta el egyszerre a kezével és mintha a ha ál fagyos lehelete őt is megérintette volna, egész valójában összerázódott.

Stoff Jancsi most az anyjához lépett és súgott neki valamit, mire az öreg asszony helyeslőleg bólintott

— Ezt gondoltam. Jól teszed fiam.

— Én hajnal előtt nem indulhatok. De már intézkedtem, hogy Kerényi professzor az esti

! gyorssal ott legyen. Ha lehet még rajta segíteni, úgy ö az, aki megmentheti.

Mikor kiment a szobából, anya és leánya magukra maradtak. Nyomasztó csend borult reájuk, amit egyikük sem tudott, avagy nem akart megszakítani. Végre Kata, mintha mély álomból ébredt volna, végig simította a homlokát és lassan az ajtó felé ment.

— Hová mégy? — kérdezte csodálkozva Stoffné. O, mintha mást várt volna. Valami egészen mást . . . Talán azt, hogy a leánya zokogva borul most az ölébe.

Anyás vágyakozással nezett rá. Szerette volna babusgatni, dédelgetni, megnyugtatni őt. Gyógyitgatni a sebet, amit az élet kemény ökle ütött gyermeki ártatlan lelkén ... De hiába várt, mert Kata magára erőszakolt közönyös hang m mondta:

— Úgy tudom, a Műcsarnokba készültünk. Megbeszélésünk szeiint Ivanovich gróf nemsokára itt is lesz, hogy elkísérjen bennünket Ideje, hogy öltözködjem. A te komornádat ne küldjem be, anyus?

— De ... Hát . . . Csak küld! . . .

VII.

Hajnal volt, utálatos, ködös, lucskos téli hajnal. A közeli toronyóra lassú méltósággal ütötte el a négyet, mikor Kata rövid, zavaros álmából, melybe alig egy órával előbb kábult hirtelen, mintha csak valami titkos erő ketté’ vágta volna a szövevényes hálót, fe riadt.

Azaz, hogy az álma nem vo't zavaros. Nagyou is tisztán és világosan látta Deécsy Miklós holttestét egy nagy boltíves szobában, az ágvon, fehér lepellel letakarva. Az ágy és körülötte az egész padló tele volt hintve piros rózsákkal és neki, mig a halotthoz juthatott, bármennyire fájt is, ezeken a szegény virágokon kellett átgázolnia. Minden egyes lépése nyomán vér serkedt ki az agyongyötrött virágok bársonyos szirmaiból és halk, panaszos jajszavukkal betöltötték a fülledt levegőt.

Csak nagy küzködések árán jutott az ágyhoz. Felemelte a takarót . . .

Ott feküdt előtte lehunyt szemekkel, csukott ajakkal, viaszsárga arccal a halott. A mellén összekulcsolt kezében egy szál rózsát tartott. Egy fehér gyönyörű rózsát. Katának úgy rémlett. hogy ismeri ezt a virágot, Valahol, valamikor, hogy hol és mikor, már nem emlékezik tisztán, kihullott az övéből. Hiába kereste később. Tehát Deécsy találta meg! Es most viszi magával a nagy útra, melyre Önként indult el ...

Olyan élénk, annyira valószínű volt ez a látomány, hogy Kata, az ébredés pillanatában még teljesen a hatása alatt állva, rémülten sikoltott fel: nem, nem!! Nem akarom !! Érted ? ? Nem akarom !! . . .

Hirtelen felült ágyában, mert olyan erős szívdobogása volt, hogy azt hitte, meg kell