Székes-Fejérvári Naptár, 1929
Szépirodalmi rész
44 lasrfofták meg képviselőjüknek az ellenzékiek, akik még jó részt abból a vérből valók voltak, melvből oly sok folyt el egykor a labancok elleni küzdelemben. Most már igazán nem vo’t olyan égető szükség, hogv szive hajlama ellen nősüljön. Mo-d már a maga emberségéből is lesz valaki. Majd megmutatja! — Stoff Jancsi az egész beszédből jóformán csak azt jegyezte meg, hogy az ő kedves, újonnan feltalált barátja még nem házas emb^r. Efeletti örömében — szinte tudtán ki ül - többször felkiáltott: hála az Istennek, hála az Istennek!! — Mit hálá kodsz te itt nekem? — csodálkozott a másik ? — Stoff eirestelte magát. Zavarba jött. — Hogy mit hálálkodom ? . . ■ Hát . . . hát . . . nem tudok magá nhoz térni az örömtől, hogy itt ülsz mel ettem és nrnojárt haza érkezem — veled . . . Meglásd, hogy fognak örülni anyámék is. Hiszen egészen j;l ismernek. Annyit beszéltem rólad. — A húga? .. A Stoff Jancsi húga ? . . . Hja, igaz ... Most már halványan derengeni kezdett az agyában egy átdőzsölt éjnek az emléke, melyre virradóan ők kette i annak rendje és módja szerint megalkudtak Stoff Kala kezére. Deécsy most már igazán szeretett volna me ekülni. Hiszen még most, utólagosan is arcába szökött a vére akkori viselkedése fölött, melyet alig enyhíthetett az a körülmény, hogy mámoros fővel mondta, amit mondott. „ — Előre is hajolt, hogy szóljon a sofförnek. Ő itt leszáll. Nem, egy világért nem mutatja magát az előtt a lány előtt ... De már elkésett vele. A soffőr" csakugyan lassiiott, hátráit, jelt is adott, aztán szép csendesen besiklott egy pomp .s k s nyaraló nyitott kapuján . . . — Találjátok ki, kit hoztam magammal? — kiáltott Stoff Jancsi még az autóról a két hölgy felé,-akik ott üllek a kert egy k kimagasló pontján, honnan gyönyörű kilátás nyílt a közeli hegyekre. Erről a diadalmas hangról természetesen mindjárt sejtették, hogy ki az a fiatal ur, aki hódolatteljesen meghajtotta magát előttük. Abban a meghajlásban, mely igazán olyan volt, mintha véroeli hercegnőket illetett volna, néma bocsánatkérés is volt valami régen eí követett és c.-ak általa tudóit bűnért. — Végre hát mégis bemutathatom nektek az én szeretett, legkedvesebb barátomat, Deécsy Miklóst Fogadjátok őt szívesen. Stoffnénak nem esett nehezére fia utasítását követni Egyszerű, jó asszonyka volt. Csupa viasz gyermekei kezében, aki akkor volt boldog, ha valamit kedvükre tehetett. Barátságosan nyújtott kezet a vendégnek és abban a kézszoritásban már ott volt a meleg szive is. Most a leányára került volna a sor, de ekkor nagyon különös dolog történt. Kata valami horgolt teritőcskén dolgozott. A krémszínű selyemfonál, mely finom ujjára volt tekerve, alig volt pókhálónál vastagabb, mégis mintha legerősebb, szétszakithatlan hajókötél lett volna, hogy nem szabadíthatja fel még csak annvi időre sem, mig egy semmitmondó üdvözletre odanyujtja, amely végre is mindenkire kötelező. Mintha a jövendő üdvösségé függne tőle, olyan lázas igyekezettel dolgozott t vább, még a fejét sem bólintva meg, csak a szemeit emelte fel hozzá egv pillanatra. Hanem ez éppen elég volt! ... A Stoff Kata szemei beszéltek. Olyan rejtelmes két csillag volt ez, melybe szédület volt betekinteni és aki akivillanásusból olvasni tudott, az vagy elkárhozott, vagy üdvözölt általa. Most örvénylő mélység kavargóit bennük, melyből valami megnevezhetetlen gytí'ölet lár gia csapott lel és körülbelül ezeket mondta anélkül, hogy az ajka csak meg is mozdult volna: — Ah, itt vagy végre?! Te vagy az?! Te. aki három év előtt megalkudtál rám : .Hadd haljam, mennyit kapok vele?“ — Te, akire gondolok azóta éjjel-nappal ? ! — Te, aki egy napsugaras nyári hajnalon beleültette 1 egy tapasztalatlan gyermekleány gyanút an leikébe a bizalmatlanság, az undor, a gyűlölet maszlagét, mel yel megmérgezted ifjúságom minden örömét. Kiloptad a lelkemből a hitet, hogy számüzöttként tévelygek azóta a világban. Jó. hogy itt vagy! Hogy a hatalmamba kerültél ! Most aztán megfizetek!; Ezt levélték a fiatal lány szemei Deécsy felé, aki nyilván semmit sem értett ebből a beszédből, egyszerűen azért, mert megigézetten csak bámult és *em tudott magához térni ebből a bámulatból — Mikor barátja azt mondta, hogy most bemutatja Övéinek, abban a kényemes hitben élt, hogy látni fog egy igénytelen szürke kis egeret, akiről a bátyja maga is igy nyilatkozott egykor: nem szép, még csak nem is csinos, kicsiny a termete és vézna, az arca halvány . . . És ime, itt ül a piros selyem japánernyő alatt egy ... De nem. Ennek a leánynak a szépségét e emezni nem lehetett, mert éppen a csodálatos összhangban rej ett a varázsa. A fiatal Stoff, aki némely tekintetben naiv és gyanutalan vo t, mint az édesanyja, ne:n vette észre a tornyosu'ó fellegeket. Abban buzgdikodott most is, hogy vendégüket estére biztosítsák maguknak és azért jelentős pillantást vetett az anyjára, aki mindjárt megértette ezt a szembeszédet. — Remélem, hogy velünk költi el a vacsorát, — mondta kedves előzékenységgel
