Székes-Fejérvári Naptár, 1929
Szépirodalmi rész
— 42 Egy kissé érzékeny, de jó kislány. En nagyon szeretem. — Hm, — szűrte a szót kelletlenül a fogai közt Deecsy, — aztán legalább sokat adtok vele, na rákerül a sor, mi?! Ha nem szép... Teringettét! Rakni kell ám akkor a mérleg másik serpenyőjére! Nos mennyi lesz a hozomány ? Egy millió ? Két millió ? — Oh, még annal is sokkal több, — mosolygott biztatólag a fiatalember. — Csak ketten vagyunk. Katóval könnyen megosztozunk. Sőt, ha az én kedvemre megy férjhez, azaz, ha — te lennél a sógorom, bizony Isten megtoldom a hozományát a magaméból. Már most minujárt Írásban is adom 1 Így, ilyen leplezetlenül kinálta fel a kis húgát Stoff Jancsi névnapjának reggelén a legkedvesebb barátjának. — Ez már beszéd, — mondta őszinte elismerés hangján Deécsy, akinek nyilván foga’ma sem volt arról, hogy ő ebben a percben milyen hitvány, léha fráternek mutatja magát. — Tudod mit, pajtikám, — folytatta neki tüzesedve, mint akit ez az ötlet annyira megkapott, hogy már szabadulni sem tud tőle, — hát itt mindjárt csapjunk is fel Írás az nem kell. Elég nekem a szavad. Megbízom benne, mert nagyra becsüllek és szeretlek is, te bolondos, jó gyerek, ügy látom, te is kedvelsz engem. Mért ne lehetnénk mi csakugyan sógorok ? Most túl fiatal a lányka, szinte gyerek még, de egy-két év múlva . . . Szóval, készen lehe’sz iá, hogy eljövök leánynézőbe. Te bemutatsz a húgodnak A többit csak bizd rám . . . Nos, áll az alku ? — Ál! 1 Kezet szorítottak és jó magyar szokás szerint mindjárt áldomást is ittak a frissen kötött szövetség örömére. — Isten éltessen, pajtikám! És éite-se az Isten a jőve időbeli kis menyasszonyomat ! — Isten éltessen, Kedves sóg rkám! Koccintottak. Ittak. — Pedig látod, öreg — mond a később a fiatalamber nagy fontoskodva, — ha jól veszszük a do'got, én mái fél g meddig el is volnék ígérkezve Úgy esett, hogy a szomszédságunkba valami dúsgazdag szappangváros költözött. Szász eieüetü az Menadta. Wim mernek hívják. Egyetlen lányuk van, a Dóra Úgy hallottam, hogy Wimmer mamának nem volna hőbb óhajtása, minthogy a csemetéjéből Deécsy Miklósné legyen. Ezt a kedvenc eszméjét úgy beleverte a leánya fejébe, hogy az már csupa leplezetlen várakozás, előkelő gőg. Egymásután osztogatja a kosarakat a fajtájabeli kérőknek, ezzel adva tudtomra, hegy egyenesen én rám vár. Pedig én ki nem állhato n a szappanszagot. Brrr! Az édesanyám, szegény, nem bánná. Irtózik a küszöbön leskelődő szegénységtől és kapaszkodnék még a szalmaszálba is, csakhogy fenntarthassuk magunkat Nos, Wimmer kisasszony elég vastag szalmaszál volna, úgy testi su'yban, mint pénzes-zsákban, amit vele kapnék. Amint megbízható forrásból értesülünk, csak értékpapírokban fekszik vagy félmillió pengője. A másik félmilliót a papa azonnal kiszurkolná. Nem valami sok, de elég arra, hogy megkezdjem vele az életet. Csak azt várják, hogy a vizsgákon túl legyek. Ezt már el is igazították az asszonyok. De ez nem határoz. Végre is ... Ha itt ... Ha te .. . Nem folytatta tovább. Valami neszre lett figyelmes, mely a nyitott ablak alól hangzott fel hozzájuk. Mintha az óriási jázminbokor, melynek fehér virágtól súlyos ága egészen beh’ajoltak az ablakon, megzörrenttek vo'na. Aztán apró léptek kopogása. Valami fényes selyem villanása a kavicsos utón és — semmi több . . . Lehetett érzéki csalódás is. Különben sem vo't már kedve törni az eszét rajta, hogy mi lehetett ? A hosszú beszéd mégis csak kimerítette Idegei egyszerre elernyedtek. Ha'álos fáradtságot érzett tagjaibam. — Talán mi is lenyugodnank már, cimborám, — dfdogta álmosan és öt perc múlva már a széles angol vendégágyban aludta a mámorosak mély álomtalan almát. II. Csak három év írultán találkozott újra a két jóbarát. Ugv történt, hogy Deécsy Párádra kisérte az édesanyját, akit az elmúlt télen veszedelmes gyomorbaj támadott meg és háziorvosa szig ruen ráparancsolt, hogy okvetetlenül el kell mennie, különben baj lesz . . . A fia visszatérőben kiszállt Budapesten, hogy a hűvösvölgyi katonai főreáliskolában egy unokaöccse telkeresse. Stoffék ugyanabban az időben szintén a Hűvösvölgyben tartózkodtak az asszony köszvénye miatt, amire gyógyulást a csodahatásu Lukácsfürdőben keleseit. Úgy határozták, hogy az idén nem is utaznak el, majd csak ősszel mennek Délre. így esett, hogy Stoff Jancsi pompás autóján éppen akkor siklott az intézet kapuja előtt,, mikor Deécsy onnan kilépett. — Á lj!! — kiáltoP a sofförjére és a következő pil anatban már ott szorongatta Deécsy kezét, csillogó szemekkel hadarva többször egymásután: milyen szerencsés vélet'en, milyen szerencsés véletlen! Akár mit mondok. Nincs véletlen a világon. Csak mi, gyarló emberek neveztük el igy a sors céltudatos intézkedéseit, mert korlátoltságunkban nem akarjuk elismerni a kifürkészhetlen valamit, mely a „véletlen“ alakjában jelentkezik. Én azonban elismerem és kimondhatatlan hálás is vagyok neki.
