Székes-Fejérvári Naptár, 1929

Szépirodalmi rész

— 42 Egy kissé érzékeny, de jó kislány. En nagyon szeretem. — Hm, — szűrte a szót kelletlenül a fogai közt Deecsy, — aztán legalább sokat adtok vele, na rákerül a sor, mi?! Ha nem szép... Teringettét! Rakni kell ám akkor a mérleg másik serpenyőjére! Nos mennyi lesz a ho­zomány ? Egy millió ? Két millió ? — Oh, még annal is sokkal több, — mo­solygott biztatólag a fiatalember. — Csak ketten vagyunk. Katóval könnyen megosztozunk. Sőt, ha az én kedvemre megy férjhez, azaz, ha — te lennél a sógorom, bizony Isten meg­toldom a hozományát a magaméból. Már most minujárt Írásban is adom 1 Így, ilyen leplezetlenül kinálta fel a kis húgát Stoff Jancsi névnapjának reggelén a leg­kedvesebb barátjának. — Ez már beszéd, — mondta őszinte elis­merés hangján Deécsy, akinek nyilván foga’ma sem volt arról, hogy ő ebben a percben mi­lyen hitvány, léha fráternek mutatja magát. — Tudod mit, pajtikám, — folytatta neki tüzesedve, mint akit ez az ötlet annyira meg­kapott, hogy már szabadulni sem tud tőle, — hát itt mindjárt csapjunk is fel Írás az nem kell. Elég nekem a szavad. Megbízom benne, mert nagyra becsüllek és szeretlek is, te bo­londos, jó gyerek, ügy látom, te is kedvelsz engem. Mért ne lehetnénk mi csakugyan só­gorok ? Most túl fiatal a lányka, szinte gyerek még, de egy-két év múlva . . . Szóval, készen lehe’sz iá, hogy eljövök leánynézőbe. Te be­mutatsz a húgodnak A többit csak bizd rám . . . Nos, áll az alku ? — Ál! 1 Kezet szorítottak és jó magyar szokás sze­rint mindjárt áldomást is ittak a frissen kötött szövetség örömére. — Isten éltessen, pajtikám! És éite-se az Isten a jőve időbeli kis me­nyasszonyomat ! — Isten éltessen, Kedves sóg rkám! Koccin­tottak. Ittak. — Pedig látod, öreg — mond a később a fiatalamber nagy fontoskodva, — ha jól vesz­­szük a do'got, én mái fél g meddig el is vol­nék ígérkezve Úgy esett, hogy a szomszéd­ságunkba valami dúsgazdag szappangváros költözött. Szász eieüetü az Menadta. Wim mernek hívják. Egyetlen lányuk van, a Dóra Úgy hallottam, hogy Wimmer mamának nem volna hőbb óhajtása, minthogy a csemetéjéből Deécsy Miklósné legyen. Ezt a kedvenc esz­méjét úgy beleverte a leánya fejébe, hogy az már csupa leplezetlen várakozás, előkelő gőg. Egymásután osztogatja a kosarakat a fajtája­­beli kérőknek, ezzel adva tudtomra, hegy egyenesen én rám vár. Pedig én ki nem áll­­hato n a szappanszagot. Brrr! Az édesanyám, szegény, nem bánná. Irtózik a küszöbön les­­kelődő szegénységtől és kapaszkodnék még a szalmaszálba is, csakhogy fenntarthassuk ma­gunkat Nos, Wimmer kisasszony elég vastag szalmaszál volna, úgy testi su'yban, mint pénzes-zsákban, amit vele kapnék. Amint meg­bízható forrásból értesülünk, csak értékpa­pírokban fekszik vagy félmillió pengője. A másik félmilliót a papa azonnal kiszurkolná. Nem valami sok, de elég arra, hogy meg­kezdjem vele az életet. Csak azt várják, hogy a vizsgákon túl legyek. Ezt már el is igazítot­ták az asszonyok. De ez nem határoz. Végre is ... Ha itt ... Ha te .. . Nem folytatta tovább. Valami neszre lett figyelmes, mely a nyitott ablak alól hangzott fel hozzájuk. Mintha az óriási jázminbokor, melynek fehér virágtól súlyos ága egészen beh’ajoltak az ablakon, megzörrenttek vo'na. Aztán apró léptek kopogása. Valami fényes selyem villanása a kavicsos utón és — sem­mi több . . . Lehetett érzéki csalódás is. Kü­lönben sem vo't már kedve törni az eszét rajta, hogy mi lehetett ? A hosszú beszéd mégis csak kimerítette Idegei egyszerre el­­ernyedtek. Ha'álos fáradtságot érzett tagjaibam. — Talán mi is lenyugodnank már, cimborám, — dfdogta álmosan és öt perc múlva már a széles angol vendégágyban aludta a mámoro­sak mély álomtalan almát. II. Csak három év írultán találkozott újra a két jóbarát. Ugv történt, hogy Deécsy Párádra kisérte az édesanyját, akit az elmúlt télen vesze­delmes gyomorbaj támadott meg és házior­vosa szig ruen ráparancsolt, hogy okvetetlenül el kell mennie, különben baj lesz . . . A fia visszatérőben kiszállt Budapesten, hogy a hűvösvölgyi katonai főreáliskolában egy unokaöccse telkeresse. Stoffék ugyanabban az időben szintén a Hűvösvölgyben tartózkodtak az asszony kösz­­vénye miatt, amire gyógyulást a csodahatásu Lukácsfürdőben keleseit. Úgy határozták, hogy az idén nem is utaznak el, majd csak ősszel mennek Délre. így esett, hogy Stoff Jancsi pompás autóján éppen akkor siklott az intézet kapuja előtt,, mikor Deécsy onnan kilépett. — Á lj!! — kiáltoP a sofförjére és a kö­vetkező pil anatban már ott szorongatta Deécsy kezét, csillogó szemekkel hadarva többször egymásután: milyen szerencsés vélet'en, mi­lyen szerencsés véletlen! Akár mit mondok. Nincs véletlen a világon. Csak mi, gyarló em­berek neveztük el igy a sors céltudatos intéz­kedéseit, mert korlátoltságunkban nem akarjuk elismerni a kifürkészhetlen valamit, mely a „vé­letlen“ alakjában jelentkezik. Én azonban el­ismerem és kimondhatatlan hálás is vagyok neki.

Next

/
Oldalképek
Tartalom