Székes-Fejérvári Naptár, 1928
Szépirodalmi rész
— 58 — lemmel szemben sem, hogy a másik két dúsgazdag gavallérja, rájővén a turpisságra, a faképnél hagyja őt. A fiatal lány halott halvány arccal hallgatott és csak néha borzongott össze, mintha jeges fuvalom söpört volna végig a szobán, pedig milyen áldott, illatos meleg volt benn. — Igen — intett nagysokára a fejével, — csupa ilyen ocsmányság volt abban a levélben. Irtózat még végig gondolni is. — Erős a gyanúm, hogy a donna maga irta mind a két levelet. Így akart ledönthetetlen válaszfalat emelni közélek. — Lehet- Nem tudom. Mit törődöm vele ? — Úgy ? Es mi lesz most ? — kér dezte a nagymama, mire a lány meg ötődve nézett rá — Hogy mi lesz ? Egyszerűen feloldom minden kötelezettség alól. Hogy ilyet még kérdezni is lehet. — Jól van. Tehát szakítasz vele. Ezt te igy találod jónak és ő meg is érdemli. Én nem befolyásolhatom az elhatározásodat. Tégy a szived szerint. — A szivem sugallata szerint ? — jajdult fel Jolán és összekulcsolta a két kezét feje felett; leírhatatlan bánat és kétségbeesés volt ebben a pózban. Felmeryné tovább beszélt: — Igen, te aki jövendőbeli mátkája voltál, azért a kínszenvedésért, amit most rádbocsátott, elűzheted őt magadtól. Jogod van hozzá, hogy csak a vérig sértett büszkeségedre hallgass akkor is, ha netalán az en fiesztelődés, az édes visszaemlékezés akarna szivedbe visszalopakodni. De én. Én a nagyanyja vagyok, aki kicsi gyermekkorától, amióta árván maradt, neveltem. Nekem nem sza bad, nem lehet őt elhagynom. — Mit akarsz tenni ? — kérdezte ijedten a lány. — Mit? — villantak nagyot az öregasszony szemei. Utána megyek és igenis, kiragadom őt annak az asszonynak a körmei közül. Nem. Én nem engedem neki az én drága szép unokámat, aki büszkeségem, örömem, hanyatló életem napsugara volt. Elmegyek és magammal hozom ha a pokol valamennyi asszony ördögével kellene is megverekednem érte Én tudom, mit beszélek. Az én tapasztalatban megőszült fejem ismeri az ilyenfajta »szerelem« természetrajzát. Mérges leheletü az, mint a talaj, amelyből fakadt, de szerencsére rövid életű és van belőle gyógyulás. Kálmán fiatal és egy kissé könynyelmü is. De a szive az jó- Olyan, mint az édesapja volt: férfi korában is gyermek még egy bizonyos tekintetben, akinek vezetésre van szüksége. Most annál inkább, mert megtántorodott. Hanem én tenni fogok róla, hogy a helyes útra térjen. Es... talán... akad majd valaki, aki együtt járja vele ezt az utat. Jolán nem felelt mindezekre egy szót se Felmeryné a kezébe vette alácsüngö jéghideg kezét. — Isten legyen veled leányom. Akárhogyan lesz is, ne feledd, hogy én nagyon szeretlek és hogy igyekeztem az édesanyád helyét pótolni. És lásd be azt is, hogy én — nem tehetek máskép. — Tudom, — küzködött újra előtörni készülő könnyeivel a lány, — de tőlem se kívánhatod, hogy ... Itt elakadt a szava, mert Felmery Kálmán életnagyságu arcképére esett a tekintete. Lehunyta szemeit. . -A nagymama azt mondta az imént, hogy tegyen a szive sugallata szerint. Istenem, hiszen akkor oda kellene borulnia a lábához és igy könyörögni hozzá: vigy engem is magad-
