Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)
Szépirodalmi rész
73 Egy kék zubbonyos munkás kinézésű ember feküdt közvetlen a kis nevelőnő mellett. És te erőszakosan haltál meg szép leány? — kérdé tőle a munkás. — Igen, meggyülöltem az élőket — feleli amaz — és nem bírta tovább a szivem, átlőttem. A munkás mosolyog és folytatja: — Aki megakar halni, annak könnyű a halál, bárhogyan öli meg magát, de nekem nagyon nehéz volt: — én nem akartam meghalni. — Miért ? — Óh dolgoztam, kerestem a kenyeret, hogy beteg gyerekágyas feleségemnek, meg az öt apróságnak legyen mit enni, egyszercsak leszakad az épület állvány, ahol dolgoztam, és egy gerenda bezúzta a mellemet. És képzeld még három napig éltem utánna, borzasztó sokat szenvedtem. Nem tartod csodálatosnak ezt? — Erős ember voltál — szólt a leányka. — Erős, nagyon erős. Egy mázsa vasat játszva felvittem az emeletre .. . Szegény kis gyermekeim meg a feleségem három napig sírtak az ágyam mellett, és nekem úgy fájt a szivem, mikor látnom kellett őket, hogy majd meg szakadt, még most is fájna ha éreznék, de most már nem érzek semmit és jobb ez igy. Hidd el nekem is elég volt az életből: szegény voltam sokat szenvedtem, sokat kínlódtam a kenyérért ... A gyeimekek meg az asszony! óh bizony, hát csak megélnek majd valahogyan — mint a többi özvegy és árva, megsegíti őket, aki elvégezte, hogy mi ide jöjjünk ... — Jó ember voltál, megszenvedtél az életért, a te lelked nagy jutalmat érdemel, és meg is kapja — szólt kis nevelőnő. — A tiéd is, — szólt amaz halkan — igy volt ez megírva . . . akik szenvednek, kell hogy jutalmat kapjanak. A kis nevelőnővel szemben fekvő halott egy öngyilkos volt, aki a munkással jó barátságban állott. Már egy napja feküdtek egymás mellett Élőkorában hires tanár, nagy filozófus volt, de egy idegrohamában agyonlőtte magát. — Soha sem szeretnék többé élni! — kiáltott fel — és nem szeretném, ha testem elemeiből egy új ember képződne! Hidvéghy Kelén nagyon meglepődött, megismerte hangjáról az öreg professzort, aki valamikor a tanítónő-képzőben neki is tanára volt. — Micsoda viszontlátás! —- kiáltott nevetve a tanár felé. — Ez aztán nagyszerű, ki gondolta volna! __ Itt vagyok kicsikém — szólt az átlőtt koponyáju professzor a leányka felé — az élet nem ér semmit. Jól tetted, amit tettél, bárhogy váltál is meg tőle ... És mi hozott ide mégis te gyermek, ilyen fiatalon, ilyen hamar! ? Scanned by CamScanner
