Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)
Szépirodalmi rész
61 nyos Elekes tanár ur érdemeit zengték, ki a bagolyvári főgymnásiumban a nyolcadik osztály főnöke volt akkor, mikor mi már t. i. én helyettem Pongrác Iván, ezelőtt tiz évvel ott érettségit tettünk. A mathematikát tanította az öreg s én az egyik gazdásztól tudtam meg, hogy egy mathematikai órán, mikor az öreg Elekes a táblához szólított, olyan rettenetes csuklást produkáltam, hogy a mathésis derék professzora menten hazaküldött, szigorúan meghagyván, hogy azonnal feküdjem le és rögtön hivassak orvost. Én legott emlékeztem is erre a stiklimre. Akkor volt mondám, mikor az önképzőkör a március 15 iki ünnepélyre készült, (melyik önképzőkör nem készül erre az ünnepélyre) s minthogy az előkészítő bizottságba engem is beválasztottak, (Pongrácz Ivánt csak nem hagyták ki) az ember bizony nem igen készülhetett el a stúdiumokkal. Dehogy míndazáltal mégis eleje vétessék minden nagyobb veszedelemnek, tehát bizony-bizony kénytelen voltam felelet helyett csuklani. És lám milyen jó az Isten; ez által valami husz- huszonöt órától szabadított meg az ő nagy jó akarata, mérhetetlen irgalma és végtelen nagy bölcsesége. Be vagy te rúgva Iván, szólt a mérnök. Miért ? Mert a hetedikben nem is tartottunk március 15-ikét. De tartottunk a nyolcadikban. Akkor igen, de te még a hetedikben csuklottál (Lám, csaknem eltaláltam.)’ Nem igaz, mert a nyolcadikban. Nem igaz, mert a hetedikben. És mivel a mérnök se tágított, meg én se, a szóváltásnak isten tudja mi lett volna a vége, mivel hogy egy pezsgős pohár is már igen nagyon ágaskodott előttem az asztalon, mintha csak mondta volna, hogy soha se szaporítsd a szót pajtás, hanem ragadj nyakon engem és vágj a mérnök kupájához. Azonban a gyorsvonat éppen ebben a pillanatban robogott be az állomásra és szörnyen dübörögve-sisteregve megállóit. Egyik másodosztályú kocsiból két ur szállt ki, kik némi tanakodás után egyenesen felénk tartottak. Ezek jó nevelésű emberek, konstatáltuk egyhangúlag s a cigánynak intettünk, hogy huzza rá a Rákóczit. Csak mikor közelebb értek, jöttem rá, hogy hiszen ismerem én már ezeket Demeterfalváról; az egyik gazdász, a másik pedig patikárus ; mulattam is már velők jól egynéhányszor a komáméknál; igen derék fiúk. S minthogy épen oda értek hozzánk, én legott poharat ragadtam és egy negyed óráig tartó tósztban kineveztem őket,igen derék úri embereknek s egyben az én jó pajtásaimnak. Emlékszem rá, hogy tósztom befejező mondata az volt, hogy kebelemre tehát hősi szittyák derék ivadéki. A hősi szittyák derék ivadéki azonban a helyett, hogy siettek volna Scanned by CamScanner
