Székes-Fejérvári Naptár, 1910 (38. évfolyam)
Szépirodalmi rész
100 —• A két akácfa. Irta: Pálffy István. Garas Péter ott lakik a felsőfaluvégen, csaknem a legszélső házban. Portájának előrészén áll a hosszúkás fehérre meszelt házikó, meg a házvégében két öreg akácfa, a két kis ablak előtt. Belől, az udvaron, egy szalmakazal, meg egy kút akad az ember szeme elé. A kút régi, a szalmakazal friss, szép fehér szalmából összerakva. Egyéb nincsen. Pedig ilyen időtájban, mikor már mindenféle veteményt betakartak a mezőről, meg a határról, hát nem illik üresen tátogatni az udvarnak. No de hát ki tehetne már arról, ha Garas Péternek nem adott az Isten annyit, mint másnak? Aztán meg az idén úgyis rossz termés volt, mintha csak a hét sovány esztendő egyike lett volna a szegény emberre. Bezzeg tavaly jobban beütött a termés! Három kocsival takarították be a kukoricát, nem is említve sok babot, borsót, tököt, ami mind a kukoricaföldön termett. Dehát most ? Én Istenem, akár a padlásra rakja a gazda mindenét, még ott is marad üres hely mellette, nemhogy az udvaron ne maradna. — Majd csak kibirjuk valahogy a tavaszig — mondogatja Garas Péter az anyjuknak, ha az asszony panaszkodik. — Máskor is meglátogatott mán a jó Isten, máj’ csak möglátogat most is. Möglátod anyjuk, hogy möglátogat. De bizony hiába bíztak, mert a jó Isten megfeledkezett, még pedig úgy megfeledkezett, hogy egy árva tehenük volt, az is hátat fordított a világnak. Kiadta a szufláját, mintha sajnálta volna fölemészteni azt a kis kukoricaszárat, ami az ő számára termett. Szerencse, hogy más jószág nem volt a háznál, mert talán annak is megesett volna a szive Garasékon, aztán búcsút mondott volna az is. A Bodri kutya föl se vette a bajt. Vígan ugatott éjjel-nappal. így hát nem kellett tartani több veszedelemtől. De mikor ez is elég baj volt!... Mikor a Riska (mert Riska volt a neve a néhai tehénnek) felfordult, az asszony igen elszontyorodott. — Ugy-e, aptya, ugy-e, ránk tekintett a jó Isten, de nincs benne köszönet.. . — Nincs ám, anyjuk, a fene rággya ki. — Hunnan fejek most már friss tejet a Jánoskának? — kérdezte mintegy önmagától, aztán ráborult a Riska hullájára és úgy siratta, mintha az egész világ feküdt volna ott mozdulatlanul. — Szegény kis jószágom, de nagyon is szerettelek! Scanned by CamScanner
