Székes-Fejérvári Naptár, 1909 (37. évfolyam)
Szépirodalmi rész
81 Szemrehányást tettem magamnak, hogy ez emlék felelevenítésével fájdalmat okoztam a fiúnak. Majd ismét feléje fordultam, arcáról látszott, hogy emléke a múlton merengett, kereste a szavakat, miként adjon kifejezést annak a bánatnak, amely lelkében tanyát ütött. Két könnycseppet törölt le tarka kendőjével arcáról s elmondta a szomorú történetet, mely családját végképp tönkretette. — Alig voltam öt éves, amikor elveszítettem édes anyámat Apám az italnak adta magát; kevés vagyonkánkat eltékozolta, holott neki kötelessége lett volna rólam s nőtestvéremről gondoskodnia, de ő ezt nem tette. Ahelyett, hogy a munkának élt volna, tivornya, dorbézolás vett erőt rajta. Édes anyám halála elvitte szerencsénket a másvilágra. Oly tisztán emlékezem, mintha ma történt volna, pedig már rég ideje annak, amidőn nőtestvérem kérte apámat: »Édes apám ne mulasson, ne kártyázzék!« Mig édes apám odajárt mulatni, tivornyázni, azalatt mi otthon éheztünk és fáztunk. Anyámmal az utóbbi időben gyakran perlekedett apám s csak később tudtam meg, hogy miért tette. Apám szivében a rosszaság vert gyökeret. A jókedvét és jóindulatát elvitte más asszonyhoz. Ez édes anyám fájdalmát annyira vitte, hogy amikor a dolog kitudódott, a szive meghasadt a fájdalomtól.« A fiú szempilláiról az emlékcsalta könnycseppek ismét legördültek. Szünet után folytatta: — Anyám halála után még egy hó sem múlt, apám ismét megkezdette a mulatságot, bújában-e, vagy a rosszaság miatt, nem tudom. Elég az hozzá, hogy a kis viskónkra már annyi volt a zsidótól felvett adósság, hogy azt elkótyavetyéltette; aki megvette, annak a könyörületéből laktunk benne még vagy két hónapig. Ez idő alatt apám nem járt olyan gyakran ahhoz a rossz asszonyhoz, ha jött is tőle, mindig boszus volt. Abból az időből legjobban emlékemben maradt egy zavaros éjszaka. Az utcán süvöltött a szél, meg-megrázta a ház roskadozó kapuját. A konyha ajtaját meg kifordította helyéből. Két testvérem mellém húzódott, hogy ne féljek, de ijedtségünk még nagyobb lett, mikor a templom tornyában megkezdték a Jánost meg a Lászlót félreverni. Tűz ütött ki a faluban. Szerencsére, midőn legnagyobb félelemben voltunk: megjött atyánk. Meggyujtotta hirtelen a mécsest, azután hozzánk jött, átölelt, számtalanszor megcsókolt bennünket, biztatott, hogy ne féljünk. Olyan jó még sohasem volt hozzánk. Biztató szavától, nem tudom miért, mégis féltem. Szemei vadul forogtak, szive pedig — éreztem, midőn átölelt — hangosan dobogott. Gyakrabban kitekintett az udvarra, mintha várt volna valakit, sőt egy künn keletkezett zajra, melyet csak a szél okozott, úgy megijedt, hogy összeesett az ágy előtt s ott feküdt mozdulatlanul reggelig. 6 Scanned by CamScanner
