Székes-Fejérvári Naptár, 1906 (34. évfolyam)
Szépirodalmi rész - Az év története
79 Egyik augusztusi napon a plébánosnál kapálgatott a Bögöte-házaspár. Bár jó melegen sütött a nap, a munka szaporán folyt, a kerti lugasban sétálgató plébános elégedetten szemlélte a szorgalmas munkásokat. Bögötéből azonban a fáradtság nyomán kitört az elégedetlenség. Zúgolódni kezdett sorsa ellen. De mégis, mikor a jóságos arcú plébános feléjük közeledett, elhallgatott. Később azonban, mikor a felesége Ádámot és Évát tette felelőssé az emberiség minden nyomorúságáért, csak annál keményebb Ítélettel sújtotta az első emberpárt. A plébános hallott mindent, de nem szólt egy szót sem. Az elégedetlenkedő házaspár pedig tovább űzte-fűzte a beszédet: — No, az bizonyos szólt Bögöte — alávaló dolgot cselekedett az az Éva, amikor a jó Isten parancsa ellenére vett a tiltott gyümölcsből. — De hát Ádámnak több esze lehetett volna, — vélte az asszony, — miért hallgatott Évára?! — Most mi sem volnánk ily szegények. — Bizony, még most is a paradicsomban élhetnénk valamennyien ! — Már iszen, csak én lettem volna az Ádám, tudom uccse! száz Éva sem csábított volna el soha. — Annyi bizonyos, hogy én sem hallgattam volna annak az undok kígyónak a szavára. — Majd elválik! . . . gondolta magában a plébános. Amikor harangoztak, kiküldötte a cselédjét a kertbe azzal az üzenettel, hogy Bögötét és a feleségét szívesen látja ma ebédre. Nem tudták mire vélni a dolgot, de hát csak visszarakosgatták a tarisznyába azt a kis szalonnácskát meg a zöld paprikát, amit a fekete kenyerükhöz enni szoktak. Aztán szép csöndesen beballagtak. Kezdetben kissé kényelmetlennek találták helyzetüket a plebánosi asztal mellett, de hát a jó tisztelendő úr olyan szives volt velük szemben, hogy csakhamar egész otthonosan kezdték magukat érezni nála. A sok jó étel, meg a kitűnő bor egészen elfeledtette velük, hogy egy-két órával azelőtt milyen elégedetlenül tárgyalták a világ sorját. Mikor már egészen végére jutottak az ebédnek, a plébános azzal, hogy addig, amig ő visszajön, nézegessenek meg mindent a szobában, magukra hagyta őket. Mialatt legjavában gyönyörködtek a szép képekben, a cseléd egy lebontott leveses-tálat hozott be s azt az asztali a tevén, csak annyit mondott, hogy a plébános úr kéri, ne nyúljanak addig hozzá, amig ő be nem jön. — Már hogy is nyúlnánk — mondogatták mind a ketten. Hát csakugyan nem is bántották az első percben. De már a másodikban megszólalt Éva leánya, — az asszony. — Furcsa, furcsa. Én bizony éppen nem értem a plébános urat. Scanned by CamScanner
