Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)
Szépirodalmi rész
62 szeretett a mezőben dolgozni, szántani vetni, a hol kevés az ember. Sokszor csak a kis fiát vitte magával, leültette a friss porhanyós barázdán s elnézte szótlanul, hogy játszik a szagos, fekete földdel. A fia volt egyetlen gyönyörűsége. Az emberekkel sehogysem tudott megbarátkozni. Valami csodálatos szeme volt: mindenkinek a leikébe látott. És ez volt a veszte. Azt látta, hogy mindenki önző, hazug és képmutató. Sorsnak ez borzasztó volt. Idővel olyan komor lett az arca, mint azok a sziklák, melyeket elhagyott. Rettentő dolgokat kellett látnia, a mi a gyűlöletet szivében egyre szította. Ezer meg ezer baja akadt minduntalan az emberekkel. Mindenfelé meg kellett botlania, mert mindenfelé hazugságot látott. Egyszer például nagy baja akadt azzal a rőtszakállu ügynökkel, a ki évről-évre eljárt a községbe és kivándorlásra csábította a legjobb munkásokat. Megdönthetetlennek látszó ékesszólással vette el a szegény emberek eszét. Azt állította, hogy ő semmit sem akar tőlük, tisztán csak a szive esett meg szomorú sorsukon. ígért nekik olyan országot, a hol minden máskép van s a hol a szegény embernek van a legjobb sorsa. A sas, a ki a nyomorult szivébe látott, tudta, hogy hazudik. Hisz az emberekre ott künn is nagy nyomor várt, még nagyobb, mint itthon. S tudta azt is a sas, hogy az ügynök minden kivándorló után titokban magas percentet kap a társaságoktól. Nem csoda tehát, hogy fölháborodásában kiverte a faluból és majdnem agyonütötte. De ez a tette ártott legelőbb jó nevének. Ráfogták, hogy az urakkal tart s azoknak szolgál vele. A biró, a kit külömben a legfőképen gyűlölt, büntetésre Ítélte a verekedésért. És ezt a nép is jószivvel fogadta. Ekkor a sas felesége azt mondta az urának: — Látod, te lehetnél maholnap a biró, ha nem tennél ilyeneket. A biró igen nagy úr. — Én sas vagyok — szólt nyugodtan a férfi és büszkén szegezte az asszonyra átható tekintetét. S ebben a pillanatban belátott ennek is a szivébe. Halványuló arccal vette tudomásul, a mit ott látott. Azt látta, hogy az asszony egy sugarat rejteget belül, a mely már nem az uráé, hanem a bíróé, a kit külömbnek, nngyobbnak lát az ő nagyravágyó szeme. S neki már csak hazudja a hűséges szerelmet. Szégyenletes fájdalmában szerette volna összezúzni a fejét, föltépni a szivét, hogy ne szenvedjen tovább. De a fiára gondolt, a ki természetének örököse, s akit nem hagyhat ennyi emberi önzés s hazugság között magára. És szenvedett tovább. Nem bántotta az asszonyt sem, a i a gyermekének anyja volt. ♦ Scanned by CamScanner
