Székes-Fejérvári Naptár, 1905 (33. évfolyam)
Szépirodalmi rész
63 A községi tanács ülést tartott. Fontos tárgy volt a napirenden: a községi kőszénbányák ügye. A biró ült a legfölül, jobbra tőle a jegyző, balra a törvénybiró s tovább sorjában az esküdtek, a kik között a sas is helyet foglalt. A szénbányák rendkívül becses kincset rejtettek a méhükben és ha a község saját kezelésbe vette volna őket, összehasonlíthatatlanul nagyobb jövedelemhez jutott volna, mint a bérleti rendszer utján. A községi tanács azonban, egyetlen egy tagja kivételével, a bérleti rendszert pártolta tovább is, még pedig rendkívül hevesen. Az egyetlen tag, a ki nem tartott velük, a sas volt. Tiltakozott a bérlet ellen és a bérlő személye ellen is, a ki roppant vagyont szerzet már, a ki szívtelenül szipolyozta a községet s a ki még csak nem is honos ebben a hazában, stb. Rámutatott a nyomorra melyben sínylődik a szegény nép, a mely kivándorolni kénytelen, mert nem tud otthon megélni, nem kap munkát — Hogyan is kapna — kiáltott nemes haraggal a sas — mikor a bérlő úr külföldieket hoz ide! Hisz a bánya munkásai csupa idegenek. Hát nem látja ezeket a tanács? Mivel kötötték be a szemöket!? A mestergerendás, alacsony szobában nehéz és fülledt volt a levegő, iszonyúan nyomta a sas mellét. Mint ha mind az a hazugság, a mely a jelenlevők szivében honolt, ott virbált volna abban a fojtó párában. De amint a sas bevégezte tüzes beszédét, a tanács hangos zúgásban tört ki. Mód nélkül felháborodtak különösen az utolsó mondáson: „Mivel kötötték be a szemüket!“ Gyanúsításnak vette mindenki és követelték a helyén sápadtan ülő bírótól, hogy utasítsa rendre a szólót. A sas, ajkán keserű mosollyal, szikrázó szemekkel nézte a képmutató embereket, a kik verték a mellüket és méltatlankodó szavakkal palástolták bűnüket. Szegény sas és ő látott valamennyinek a szivébe, a hol szemé- iyenkint száz-száz fényes aranynak az árnyéka sötétlett. A bérlő, tudvalévő ilyen összeggel vesztegette meg titokban az egész elöljáróságot, a birót is a ki azonban kétszázat kapott, mint a legfőbb. Illő is volt tehát, hogy ő szólaljon föl. Hangzatos szavakkal, de hamis páthosszal kezdte, hogy őt a község java vezeti, a mire időt, fáradságot, munkát nem sajnál. Csak egy cél lebeg szeme előtt: a község népének a boldogulása. Nyílt homlokkal utasít vissza tehát minden vádaskodást s a sastól ezennel megvonja a szót. Hangos éljen zúgott föl a biró szavai nyomán. A rivalgásba tán belecsengett az aranyak csilingelőse is. De a sas, a ki vérmesen lángolt az igazságért, nem ijedt meg, az asztalra ütött, harsány hangon kiáltotta a biró felé: — Belőlem az igazság beszél, az igazságnak jussa van a szóhoz. Hanem a biró ur hazudik, mert belőle az aranyak beszélnek. Scanned by Camscanner
