Székes-Fejérvári Naptár, 1903 (31. évfolyam)
Általános rész
szó nélkül engedelmeskedett. Hogyne! Ő Károly atyával elmene a világ végére is. Az öreg papok a szobában maradtak. Csak Károly atya és az igazgató léptek ki a folyosóra. Knioch itt ismét remegni kezdett, úgy ingadozott kezében a rézlámpás, mint a lidérczfény. Károly atya kivette tehát a kezéből. Gyors, sebes lépésekkel haladtak végig a folyosón. A sekrestye ajtaja előtt egy pillanatra megállották. Majd csöndesen kinyitották az ajtót és nesztelenül léptek be. A templom hajójára mély homály borult, csak az öröklápa piros fénye állott a nagy sötétségben, mint az igazság. Károly atya hirtelen, gondolkozás nélkül lépett ba a templomba, majd balra fordult. Kmoch, a ki leghátul ballagott, mintegy szokásból, meghúzta a csengetyüt a sekrestye ajtajában. A hogy a lámpával a templomba léptek, egy pillanatig nem láttak semmit. Majd a sötétben egy fekete alak ugrott föl és halk sikoltás hallatszott. Károly atya dörgő hangon kiáltotta: — Asszony, vagy ki vagy, megállj! A dörgő hang mintha megrezzentette volna a magas pilléreket és zúgva viszhangzott a feketeségbe vesző karzat felől. A kis száraz pedellus hátul hangosan imádkozott. « Most az igazgató gyorsan félreugrott és megragadott valakit. Ismét sikoltás hallatszott. Olyan sikoly mint a szivenszurt madáré. A pedellus térdleomlott. Károly atya odavilágitott a lámpával. Az igazgató két karja közt egy fekete leány vonaglott. Csipkekendője hátraesett és hajfürtéi, mint megannyi kigyók, omlottak hátra. A márványfehér arczból két nagy fekete szem villogott ki, mint lángot szító parazsak. Fehér fogai villogtak és belé- harapott velők az igazgató kezébe. A páter szisszented, de el nem eresztette a foglyot. — Mit akarnak — nyögte az kétségbeesetten. — Én nem bántottam magukat . . . Senkit, senkit, csak szerettem. Az a bűnöm. A mátkám az égbe ment előre, de éjjelenkint, a mikor idejövök és az ő kriptájának márványára hajtom homlokom, érzem a csókját. Zavarosan, kétségbeesetten, nyögve beszélt a szegény őrült nő. Károly atya összevonta szemöldökét, a mint élesen nézte. Kmoch, a ki ezenközben föltápászkodott és közelebb jött, eitátotta száját és rögtön megszólalt: — Ez, kérem alássan, — hadarta szolgálatkészen — az a kisasz- szony, a bolond Fesler Anna, a nagyságos Fesler erdőigazgató ur leánya. Bolond, kérem alássan. Károly atya, a ki vékony ajkait összeszoritva hallgatott eddig, most erős hangon kérdé: 7 — 97 — Scanned by CamScanner
