Székes-Fejérvári Naptár, 1903 (31. évfolyam)
Általános rész
98 — Honnan tudta ide az utat? Jusztusz mutatta meg a földalatti folyosót ? A leány zavarosan, töprengve nézett maga elé. Majd tétovázva bólintott. — Mikor? — kérdezte Károly atya. — Régen, mikor ... A szegény bolond leány egyszerre lángvörös lett, majd sirva fakadt. — Ne bántsanak! Ne bántsanak! — sikoltotta. — Igen, kérem alássan, mert nappal vigyáznak rá, — igyekezett ismét a kis Kmoch, sarkaira ágaskodva. — Tehát a kisasszony csak éjjel szökhet ide. — Ne bántsanak! — kiáltotta ismét a leány. Károly atya szelíden megsimogatta a leány állát és apró fekete szemeiben csodálatos jóság csillogott. A szegény leány mintegy meg- igézetten nézett rá, majd térdre roskadt. Károly atya fejére tette kezét: — Leányom, — mondta égi szelídséggel — nem vétkeztél, csak szerettél. Az ég mindent megbocsájt, ide jönnöd többé nem kell. Vezek- lésed bevégezted. Valami csodálatos nyugodt, áldásos jóság volt a páter hangjában. Két tenyerét a leány feje fölé emelte itt a sötét templomban. — Leányom, kelj föl és menj! — szólt. A leány könyei patakzottak. Hirtelen megfordult és mint relytélyes jelenség surrant ki az ajtón. És tűnt el a sötétségben, a honnan támadott. *** • • S Д V A folyosón mondta Károly atya: — Az Urban megtért Jusztusz Manszvét testvérünkért holnaptól kezdve hetenkint misét szolgáltatunk. Az igazgató bólintott és halkan hozzátette: — A földalatti folyosót pedig befalazzuk. — Mindegy. A leány elméje, ha borult is marad örökké, lelke megnyugodott, többet nem kisért. Mert az Ur irgalma örökön való. A folyosó magas ablakain belátszottak a kert gyümölcsfái, a mik a holdsugárban fürdőitek. A messziségben a hegyek mint megannyi nagy sirdombok ragyogtak a fényben és a szürke októberi égen apró bárányfelhők úsztak csöndesen a téli hold körül. Mintha a végtelen messziségből, a nedves szél birodalmából sóhajtott volna egy hang: »Az Ur irgalma örök.« Az öreg páterek ketteje csöndesen szunyókált, a harmadik egyedül malmozott a nagy füstben. Scanned by CamScanner
