Székes-Fejérvári Naptár, 1902 (30. évfolyam)
Szépirodalmi rész
69 Bánatos szemeiből kisugárzott a tenger fájdalom. Tudta ő is, hogy miért iszik nagyokat és — gyakran. Neki is fájt az a husdarab ott a keble közepén, a mit szívnek hivnak. Régen, nagyon régen volt az, van már vagy 30 hosszú éve, hogy azt a szivet Összetaposta valaki, a ki hamisan pislantott a kántor urra és hűtelen lett hozzá akkor, mikor annak szivében föllobbant a szerelem kiolt- hatatlan lángja, a mely pislogni fog még akkor is, ha a kántor ur rég pihen ott a csendes temetőben, sőt még onnan is fel fognak hallatszani azok a mélységes sóhajok, a melyek most egy kovács fujtatónak is becsületére válnának. És tudják önök, hogy miért hagyta el a hütelen a kántor urat ? Mert valamivel szebbet talált nála. Mert mi tűrés, mi tagadás a dologban, a kántor ur egy kissé hátul ballagott akkor, a mikor a szépséget osztogatták. Az orra, ő maga sem tudja miért, de túlságosan kinevelődött, megvastagodott s oly vörös lett, mint a legvörösebb posztó. Télen, pl. most: a violaszin érdekes színét játszotta. Az egyik szeme egy kissé félrecsuszott, a mit köznyelven úgy szoktak mondani, hogy kancsalitott. Ő azt hitte, hogy jól áll neki, mások meg épen az ellenkezőjét hajtogatták. A bajusza — ah! mit mondjak a bajuszáról ? hisz épen az a baj, hogy alig van, a mit mondani lehetne róla. Itt-ott ágaskodott egy-egy szál, ha még annyi lett volna is, egytől- egyig mind megbomlott, mind más irányban nevelődött. Hiába volt neki a Csillag Anna minden kenőcse, hiába a külföldi doktorok minden nagy tudománya, nem hogy nőtt volna, sőt inkább még jobban fogyatkozott. Ily csekélységekért hagyta őt faképnél a hütelen ezelőtt 30 esztendővel. Azóta a mi tisztelt barátunknak nem volt nyugvása a földön, a szive kellős közepében folyton ott okvetetlenkedett a feledni nem tudás kemény szálkája. Oly savanyúnak véleményezte az egész világot, mintha eczetes uborka lett volna. Igazán és őszintén mondva csak akkor érezte a nyugalmat, mikor a feledés szelíd derűje borult lelkére s ezt sem tudta máskor elérni, csak borközi állapotban, különösen ott künn a hegyoldalban. Hogyan ne vette volna tehát szívesen az őszinte és igaz szívből fakadó meghívást, a mely őt ismét a feledés édes boldogságának kapuja elé fogja vezetni. Benn a községben még húzódozott Pali bátyánk, de mikor a falu végén az utolsó czigánysátor is elmaradt mögötte, szóval mikor a lőtávolon túl érezte magát, gömbölyű termetén büszkén állott a feje, akár póznán erősítették volna rája, az előbb még körültekintő ábrázatjára ünnepies, imponáló komolyság költözött, megigazította a puskasziját, megtapogatta szive fölött a pinczekulcsot s szinte kivillogott a szeméből: Scanned by CamScanner
