Székes-Fejérvári Naptár, 1902 (30. évfolyam)
Szépirodalmi rész
— Jöjjön elém akár a hétfejü sárkány annak is nadragszijat hasitok a hátából. „ ..... A kántor ur?! Ó a kántor ur előbb sem félt, az о lelkiismeretét nem háborgatta senki, az ő házában nem lakott semmi néven nevezendő hétfejü sárkány, legfeljebb az egerek lakodalmaztak úgy esténkint, mikor a kántor uram álomra hajtotta árva fejét, azokat meg a csizmájával szokta hajigálni, ha már a húzóra nem akartak hederiteni. Tengervizszinü szemeit belemeresztette a táj fehérségébe és egykedvűen hallgatta, mint ropog- csikorog lábaik alatt a föld szépséges fehér téli bundája. Baj nem esett velük útközben semmi. Odaértek a pinczéhez s első sorban szép kényelmessé tették a maguk számára a szende helyiséget. Alaposan befütöttek s megkezdték azt, a mi sziveik égő sebeire gyógyító balzsamként szokott hatni: a kvaterkázást. Ó! hogy a mennybéli hatalmasságok annyi sok vigasztalást tudtak belecsöpögtetni abba a hegyiébe, hogy többet ér a patyikusok mindenféle tudományánál. Ha örülsz, megtánczoltat, ha búsulsz megvigasztal, ha zajong kebledben az a húsdarab, elhallgattatja, ha elpihent, hevesebb dobogásra ingerli. Igen! abban a nedűben minden érzelemnek hely adatott. És most engedjék meg, ha két hősünk viselkedése fölött őszinte, majdnem mély csodálkozásomat fejezem ki. Igazán mondhatom, hogy nem tettek egyebet, mint fölemelték a poharat és letették a poharat, csakhogy mikor fölemelték, szinültig volt, mikor pedig letették kristálytiszta üresnek látszott. És ez igy ment következetes egymásutánban. Minél többet ittak, annál szomorúbbak lettek. Hogy szó nem esett ajkaikról, azt épenséggel nem tudom csodálni, mert hiszen a köznapiasságból kiemelkedő lelkeknek jellemző tulajdonsága szokott ez lenni, hogy kincseiket, miként a tenger, nem dobálják a felszínre, de hogy szomorúak lettek, azon nem győzök eléggé csodálkozni. Csak sóhajtásaik hallatszottak, a melyek — magunk között mondva — egy középszerű kovácsfujtatónak bízvást becsületére váltak volna. Hogy azonban teljes némaságban ne töltsék az időt, meg kell említenem a kántor urnák fontos szavait, a melyeknek akkor adott kifejezést, midőn szeretve tisztelt komája bort hozandó, a pinczébe billegett, ekkor mondta azon emlékezetes szavakat: Én is oda való, való, való vagyok s nem sokkal később De jó lesz ott megpihenni Odale7 majd nem fáj semmi stb. Igen! lement szeretve tisztelt komája után s a két naoy lélek mintha egy uj világban érezte volna magát, szabad folyást engedett a kebleikben dühöngő érzelmeknek. y ё . — 70 — Scanned by CamScanner
