Székes-Fejérvári Naptár, 1899 (27. évfolyam)
Szépirodalmi rész
94 Tamás ur a nevenapját mindig igen nagy ünepélylyel szokta megülni. Most is itt volt már a nagy nap. Volt is sürgés-forgás a házban annyi, a mennyi egy esztendőben összevéve sincs. Tamás ur személyesen járta sorba ismerőseit és invitálta meg őket a névnapi ünnepélyre, sőt a mi még sokkal több és igazán hallatlan dolog, egy szomszéd falubeli kebelbarátját sajátkezüleg Írandó levéllel szándékozott meghívni. Ez magábanvéve ugyan még nem lett volna olyan világraszóló esemény, ha Borbereki ur, őszintén megvallva — könnyebben nem forgatja a kardot, no meg a boros kancsót is, mint azt az átkozott tintafaló jószágot, melyet pennának hívnak. Látni kellett volna az ő arczát, mikor neki gyürközve, belevágta nagy mérgesen tollát a kalamárisba! Akármire megesklidött volna az ember például, hogy bor helyett véletlenül egy jó adag karbolsavat ivott meg, olyan keserves pofát vágott hozzá. Szegény Gerőnknek is, a ki véletlenül tanúja volt a kínos munkának, megesett a szive rajta, mikor észrevette Tamás bácsi szenvedéseit. Meg is kérdezte a baj okát, és mikor megtudta azt, hirtelen egy terv villant meg agyában. Szó nélkül távozott a szobából, de künn megvárta Sándort, atyja inasát. Mikor aztán Sándor kijött a levéllel, Gerö bizalmasan közeledett feléje: — No, Sándor bácsi, jól esnék-e most hamarjában egy kis papramorgó ? Hogy jól esnék-eV — viszonzá az. Hej, édes ifj" uram, megvan én bennem még most is a katonavér, ha egy pár szürke hajszál be talált is tévedni a hajam közé. A katona pedig nem igen keresi ám, hogy mikor adják neki, hanem jól esik biz: az istenadtának mindig. — Hát volt-e életében szerelmes ?! — Micsoda ? — kiáltott az öreg, elbámulva a nem várt szavak hallatára — hát van-e a világon valamire való huszár, a kinek ne volna szeretője? Hej, volt bizon nekem, uram, olyan, hogy hetedhét országon sem lehetett a párjára akadni, de hát ki tehet arról, hogv az Úristen engem oly szegénynek teremtett, az ő apjának pedig hat ökröt adott. Ez volt csak, uram, a bökkenő; ezért n.m lehettünk mi boldogok. — Hej, pedig úgy szerettük egymást . . . Mt?g tovább is folytatta volna az öreg a papramorgótól megeredt beszédét, ha Gerö félbe nem szakítja. — Bizony öreg — mondá — akkor én kezet foghatok kenddel; de hisz tudja kend már miért. — Tudom, uram, tudom. Hej, csak meg is látszik ám az öreg nagyságos uron, hogy valamikor komisz kenyeret is evett. Kemény egy természete van annak, az üdvösségit neki! Scanned by CamScanner
