Székes-Fejérvári Naptár, 1899 (27. évfolyam)
Szépirodalmi rész
77 ISTEN VELED! Irta: Tóth Béla. Isten veled! Éltem sötét egéről Mindörökre lehullott csillagom! Egy reménynyel ismét szegényebb lettem,. INIég egy reménynek mécse ég felettem, Csupán csak egyé, s ez a sirhalom. Isten veled ! Komor vidék a lelkem, S hogy üdvösséged nem találod itt, Nem szórok érte életedre átkot, Mert hogyha másutt jobban megtalálod, Nem vádolhatnak hulló könyeid. Isten veled! Kitárul most előtted Egy mesés, fényes gazdag új világ, Hol verőfényben áll a tündér tájék . . . Hej, olyan sötét lesz a puszta árnyék, A mely Ielkemre vonja fátyolét! Isten veled! Azt hittem, hogy tebenned — Mit csüggedt lelkem oly régen keres — Megtaláltam a boldogság hajlékát, Mely az élethez újra tetterőt ád S megtépett lelkem csendes réve lesz. Isten veled ! A sors nem úgy akarta ; Te távozol, én magam maradok, Mint tengeren kormányveszített gálya, Mely vészes útját céltalanul járja, A merre éppen viszik a habok. Isten veled! A tiszta fájdalomból Zeng most e dal szivemből még feléd ; Nem a szenvedély vad villámszikrája, Az érzelem, mely lel bemet bejárja, S letűnt reményem hervadt édenét. Isten veled! A bánat is múlandó. Nem érzi majdan a tövist a holt! . . . S ha rám borult az altató Nirvána: Gondolj reá, hogy szived birhatása porló szivemnek legszebb álma volt! Scanned by CamScanner
