Székes-Fejérvári Naptár, 1899 (27. évfolyam)
Szépirodalmi rész
70 Scanned by CamScanner A. VŐLEGÉNY. \ Irta: Vértesi Arnold. jPpP^VlNAP egy tiatal rokonom jött hozzám, lesütött fejjel, dúlt arcz- í vAl czal, nagy izgatottságban. Már észrevettem a fiun egy pár hét óta a zavart, de nem akartam faggatni; most maga előállt vele: — Nagy bajban vagyok, bátyám. / Biztatón intettem neki: — Hát csak kivele. Mi a baj ? — Vőlegény vagyok. Félig bámulva, félig nevetve tekintettem rá: — Hát ennyi az egész baj ? — Ennyi. De nincs rajta mit nevetni. Átkozottul bent úszom a szószban. Idegesen pödörgette a bajuszát s hevesen járkált föl-alá a szobában. — Hát hogy másztál bele? — Isten tudja, — felelt egész őszintén. -- Hát az én szerencsétlen természetem. Igazán sohasem lehetünk elég óvatosak. Az ember udvarol,, udvarol, aztán egyszer véletlen valahogy .... Ha fölakasztanak, sem tudom, hogy tulajdonkép hogyan történt. Majálison voltunk, ott sokat tánczoltam Szüts Evelinnel. — Hát Szüts Evelin? Gratulálok Miklós, szép leány. Desperátusan legyintett a kezével: — Persze, hogy szép. Hisz épen az volt a baj. — Baj? — Na igen, úgy értem, hogy ha én egy szép leányt látok . . . Nem tehetek róla. Hiszen tudod, hogy az ember tánczközben könnyen neki hévül s ha már egy kicsit ivott is . . . tudod . . — Hogyne? A bor, a táncz, a szépszemek, talán egy gyöngéd kézszoritás is . . . — Na hát minek mondjam tovább? Az ember nem tud olyankor a nyelvére vigyázni. Pedig hát föltettem magamban: eszeden járj Miklós. . . . Jaj, dehogy jár az ember az eszén. Bolondokat mondok. Evelin meg csak mosolyog: menjen, nem hiszem. Arra én esküszöm. Csak a jó Isten tudhatja, hogy mit mindent beszéltem össze. Ö meg csak néz rám azokkal a bűbájos, szép szemeivel és én meg jobban neki bódulok. Szédületes
