Székes-Fejérvári Naptár, 1897 (25. évfolyam)

Szépirodalmi rész

Most ezer éve, épen így, tavasz volt; De oly tavaszt nem látott még a föld. Vihar zó orkán volt annak fuvalma, Mely belemarkolt Kárpát üstökébe, Erdőket tépett, földet szaggatott, Sziklákat szórt szét porszemek gyanánt, S amerre népek síkon-hegyen éltek, Vayg ők reszkettek, vagy a föld alattok, De érezték, hogy együtt biztosabb S összeverődvén teng er-tömeg ékké: Álltak merőn, arczczal Munkács felé.

S Munkács felöl — pacsirta-dalokul — Kürtök szavát kapta le a fuvallat, Eget zenditő kürtök szózatát:

S a hegy tövén, hol a beláthatatlan Síkság kezdődik, a fakó mezők Egyszerre megtelének kéken csillogó Fűszállakkal: aczélos harczosokkal.

E fütengerből zengett, csattogott Tavaszi tűzzel sok száz kürt-pacsirta, S minden hangnál megrezdült, megcsillámlott A kék mezőnek fényes felszíne, Miként ha a föld titkos ősdelejje Bocsátott vón tövébe áramot.

Virágaiként e csodás tavasznak'. Az eleven fűszálak mezejéből

Scanned by CamScanner