Székes-Fejérvári Naptár, 1892 (20. évfolyam)
Irodalmi rész
a szegény, gyámoltalan feleségével is?— hej, de sokszor vegigsimogatta sötétszinü haját, mintha bocsánatot kérne tőle, a mért megtépászta. Jött egy újabb kérő; — nem bocsátotta el, hanem felesége lett, s oldalánál békességben folydogáltak lefelé a napok. Szánta sorsát volt leánypajtásának s szive igaz szeretetével fordult hozzá: bátorította, vigasztalta a bánatos asszonyt, a kinek a gazdagság hej, keserű sorsot okozott. — Mikor megszületett, keresztanyjává lett Boriskának — aztán meg nemsokára anyja helyett anyja. Nem kereste okát: miért retteg a leány a Boros Pistával való házasságtól? — Látta, hogy a kihez apja erőlteti nem képes szeretni. Neki ez elég volt, nem keresett más okott. Pedig ha áttapodott volna Marosa néni hozzám, a mi kertünkbe s letelepedett volna mellém az almafa hiis árnyába, mondhattam volna én neki valamit, a mit nem is sejtett; a minek én is csak úgy, véletlenül jöttem a nyomára. II. Az a kert, véggel járt a Boriskáékéra és csak egy ugrásnyi patak választotta el, a hol az árnyékból én szoktam bámulni a verőfényes kék eget, meg a dolgos hangyák futkosását a fii között. Sokat gyönyörködtem innen a lány módos termetében, buja, szép haja, s hamvas két arczában. — Természetét anyjától örökölhette: szelíd, félénk volt, mint az öziinő. Összerezzent, aggódóvá vált az arcza, ha az apja dörgö szavát meghallotta. Nem emlékszem már a napra, csak arra emlékszem, hogy ragyogó tavaszi alkony volt. A fák virágaitól balzsamos volt a levegő; az ég derült kékjét nem zavarta felleg; nem még felhöfoszlánykák sem. A leáldozó nap sugarai aranyhimmel vonták be a Saárhegy cserjéit. Úgy tündökölt minden s úgy örült az életnek fii, fa, madár, még a locsogó patak is! Ringatózó ágán a mogyoróbokornak énekelt a fülemüle, a mig párja távolabbról gyügyögve, csipogva felelgetetí neki. Talán hitta, csalogatta : de a kis énekes jól érezte magát a nap aranyos fényében, a szellő lágyan ringatta kis testét. Már én bizony nem tudom, hogy Boriska is jó kedvéből-e vagy a madár énekétől ösztönözve, dalolgatni kezdett; előbb félénk, lassú hangon, később jobban belemelegedve dalolta: A tó-utczán véges-végtől végig .. . És a sóskát csipegető kezecske nem egyszer vándorolt fel két szeméhez; — bizonyosan bele esett valami. Hangja összevegyült a madár hangjával. — Gyönyörködtem bennök Rajtam kivül más is gyönyörködött; más a ki a lány dalát alighanem többre becsülte a fülemüle dalánál. — 58 — Scanned by CamScanner
