Székes-Fejérvári Naptár, 1891 (19. évfolyam)

Irodalmi rész

55

— Ah! És miféle foglalkozású emberek ?

— Birkák.

Ezalatt megérkezett az ökrösszekér is s huszonkét kuffert, skatulyát, meg két faládát ráolvastunk.

— Milyen jól néz ki, bácsi, — rebegé időközben Tatjána.

— Hová nézek ki ? — kérdém jámborul a kis magyar leányt.

— Milyen witzig ember a bácsi, — sóhajtá szegényke.

— Mindig ilyen spaszmacher volt ö, — duplázott rá a néni.

(Már elhallgatok, mert az uj magyar volapüköt nem értem.)

Mikor az óriási rakás a szekéren volt, jól táplált ökreim fejcsóválva elindultak. Mi pedig a hintókba ültünk. Aladár és Iván fejükbe nyomtak egy-egy angol parafasüveget, Iván még egy hosszú porköpenyeget is akasztott a nyakába s azzal elindultunk.

A hóka egész utón ugrált: azok a szép napernyők felejthetetlen hatást tettek rá. A néni egyre a kocsi szélét fogta, hogy majd ugrik, Tatjána meg az anyját fogta, hogy ne ugorj ék.

— Ne fogózkodjatok, Fruzsi; elég ha a Jóska fogja a lovakat.

— Hogy is lehet ilyen sárkányokat tartani? — sóhajtá a néni.

— Ne vedd tőle rósz néven, először életükben láttak ma olyan napernyőt, mint a tied.

— Negyven forint volt az ára, — vallá Tatjána.

— Akkor az apád még jobban ugrálhat tőle, mint a lovaim, mondám, de rögtön megbántam, mert láttam, hogy az asszonyok megbotránykoztak. Szókimondó ember vagyok s az a negyven forintos napernyő igazán boszantott.

A falu végén az iíjuság fogadott, óriási bámulattal. Ha pesti nevelésben részesül, bizonyosan abczug-ot kiált utánunk. így azonban megelégedett azzal, hogy néhány rögöt hajitott felénk, tisztességes távolságból.

Szegény anyjukom már terített asztallal várta a kedves vendégeket. Neki már a képüket tartották oda szeretett fővárosi rokonaink. Ugyan kinek tartják ezek a szájukat? Kölcsönös nyilatkozatok következtek: fiatalodás konstatáltatott az öregekre, megnövekedés a fiatalokra nézve. A fiuk arczát anyjukom barátságosan megveregette, mire azok összenevettek s halkan valami megjegyzést tettek az öregemre. A szemtelenek!

— Ugy

*

e, jól megy magának, bácsi? — mondá Aladár, körültekintve.

— Mim megy jól, szerelmes öcsém? — kérdém a jégeriánust.

— No hát a birtok.

— Nem megy az nekem. Nem megy az neki senkinek. Szelid, jó nevelésű állat.

Aladár vállat vont s többre nem volt kiváncsi.

Scanned b„ r

yCamsca„„(