Székes-Fejérvári Naptár, 1889 (17. évfolyam)
Irodalmi rész
— 58 — ez a sok veszödség .... Szegény jó feleségem, te! Mikor ellettelek, négy cselédet tartottam, előkelő hazat vittünk! . . . . es most mire jutottunk, miattam, betegségem miatt! .... és te még sem panaszkodol soha . . . egy szóval sem pedig én is bántalak! . . . . szegény, szegény kis öregem! Jer, csókolj meg! A halavány asszony odahajolt férje tar homlokára s egy megbocsátó, vigasztaló csókot lehelt rá. — De nem marad ám ez mindig igy!—biztatta a beteg ember — s fénytelen szemeiben fellobbant a remény szikrája — csak egyszer nevezzék ki Gyulát arra a kitűnő helyre! Pedig biztos, hogy megkapja azt a jó plébániát! akkor aztán boldogok leszünk újra. Nem kell a te szép fehér kezeidnek durva munkával vesződniük; nem fog könnyezni többé ez a te szeretetteljes szemed, és nem fogsz ilyen elkopott ruhába járni...........szép uj fejkötőt kapsz erre az ezüstös hajadra .... selyem csipkéből . . . A szegény asszony boldogan mosolygott erre a jól eső hizelgésre ; egy pillanatra eltűnt az arczárói a szorongó aggodalom és beragyogta azt aranyos sugárral a pillanat derűje. De aztán ismét szomorúan sóhajtott : — Csak te ne szenvednél annyit, édes Lajosom! Te nélküled örülni se tudok semminek! . . . — Addig nem tudok meghalni — folytatta a beteg, mintegy saját gondolatai kiegészítéséül — addig nem tudok meghalni, mig az a hir meg nem jön. Mig azt a táviratot kezembe nem vehetem. Majd ha saját szemeimmel elolvastam, ha megtapogattam, megcsókoltam azt a kis papirost, mely a te öreg napjaidat biztositja, téged megment a szegénység, a nyomor gyötrelmeitől s önfeláldozó lelkednek megadja a gondtalan derültséget; akkor majd azt mondom hálás szivvel: — Uram! vidd el a te öreg szolgádat, mert eleget élt! Megérte a legnagyobb boldogságot! Mint rendesen, úgy most is nagy érzékenység követte a beteg túlságos ingerültségét. Mikor dühe kitombolta magát, olyankor idegeit végtelen lankadtság fogta el és kimerülés. Ilyenkor belenyugodott mindenbe, mit felesége akart, s úgy lehetett vele bánni, mint egy gyermekkel. Lassan szürcsölgette a kevés húslevest, mit felesége nyújtott oda neki s édes álmadozások, biztatások és remények társaságában elszen- deredett. A szenvedő asszony letette a szaporán forgó kötőtűt; lábujjhegyen oda ment varró asztalkájához, s kihúzott a fiókból egy kis jegyzőkönyvet.
