Székes-Fejérvári Naptár, 1889 (17. évfolyam)
Irodalmi rész
25 Most pedig rátérek Petőfi halálának általam tudott körülményeire. Az 1848. augusztus végén csillagzatom elvezérelt Pestről. Petőfitől is elbúcsúztam; a Licinusban volt az utolsó vacsoránk. Az 1848—49. szabadságharczban, a 10. számú huszárezrednél, az úgynevezett Vilmos-huszároknál szolgáltam. 1849. márcziusában, Szeben bevétele után egy nehány -nappal a Bánátba rendeltettünk. Innen Lugos, Oravicza, Temesvár és más helyeken véghez vitt expeditiok után, mikor a muszkák Erdély határaihoz közeledtek, julius havában nagy sietséggel újból Erdélybe hivatánk és Aranyi János őrnagyunk vezérlete alatt julius 22-ikén Segesvárra érkeztünk. Ekközben a muszkák az országba ütöttek, sőt Brassó felől már közeledtek is. Mi Kőhalomba rendeltettünk a muszkák elibe. Hogy Bem éppen akkor Segesvárt volt-e, avagy csak várták oda, nem tudom, mert mi nem láttuk. Elindulásunk perczében őrnagyunk a Bemtől kapott parancsra négy kipróbált közhuszárt hagyott hátra, részben hogy a Bem kocsija mellett fedezetül szolgáljanak, részben pedig, hogy lovaira vigyázzanak. Ezek Segesvárt maradtak s kötelességökké volt téve, hogy magokat az ottani parancsnokságnál azonnal jelentsék. Mi pedig elindultunk Kőhalomra. A hátrahagyott négy huszár közül kettő, névszerint Szkurka János és Dancsák Mihály éppen az én szakaszomból (4-dik) valók voltak. Szkurka tisztán beszélt magyarul, de tót dialectussal. Megjegyzendő, hogy a Vilmos-huszárok közt többen voltak tótok, de mindnyájan beszéltek magyarul. Szkurkának egy sötét seregélylsziirke paripája volt, melyet ő bálványozásig szeretett. (Itt Vájná elbeszéli, hogy Kőhalomba érkezve ott még több, más fegyvernemhez tartozó katonaságot is találtak és nemsokára heves össze- ütközésök volt a muszkákkal. Estve 10 óra tájt érkezett szakaszával újból Kőhalomba, hova ágyufedezetre rendelték. Azután igy folytatja tovább): ... Én a közellévö gyógyszertárhoz léptettem lovammal s. ott le- szállva róla bekiáltottam az ajtón, hogy adjanak valami szert a fogfájás ellen. A szert zsebembe téve, — jóllehet a csata folyama alatt fogfájásom megszűnt, de tartottam tőle, hogy később újból elő fog állani — lovamat kantárszáránál fogva vezettem és átakartam menni a házhoz, melynek udvarán és kapuja közt szakaszom volt fölállítva, midőn kit látok magam elibe érkezni? . . . Szkurkát. Az idő lehetett úgy éjjeli 11 óra. Lovának szügyéből egy jó darab véreshus fityegett alá s ballába egész a körméig részint megaludt, részint friss vérrel volt borítva . . . Szkurkát lovastúl első pillanatra jól fölismertem. Ő engemet hasonlóid fölismert. Scanned by CamScanner
