Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1940

kai kezdte meg feljegyzését: »Karácsonyi örömének csendült fel ajkunkról. Karácsonyfaillatos, meleg, szent est lehellete vonult végig közöttünk, pedig temetésről jöttünk. Eltemettünk egy haláláig hű kongreganistát, egy szenvedéseit heroikus önfeláldozással viselő másodéves jezsuita noviciust, Kaszap Istvánt. Igen, temetésről jöttünk. S habár P. Hemm jezsuitának mély fájdalomtól átitatott búcsúbeszéde könnyeket csalt is ki szemünkből, mégis jogosnak éreztük, hogy vele együtt örvendezzünk, mert Kaszap István korai halála csak újabb jele volt annak, hogy ő a jó Isten választott gyermeke volt.« 1926. szeptemberében kezdte meg gimnáziumunkban középiskolai tanulmányait s 1934. júniusában színjeles érettségivel fejezte be azokat. Pedig közepes, sőt egészen szürke kis diáknak indult s korai kamasz és kamasz éveiben a tanulásban erősen le is hanyatlott. A IV. osztálytól kezdve elégséges érdemjegyek kerülnek bizonyítványába. Nem egyszer megtörténik, hogy valamelyik tanár által felszólítva, egyszerűen kijelenti: »Nem készültem.« A ÍV. osztály első félévében pedig rajzból meg is bukik. A VI. osztály után azonban feleszmél. A további »lazsálással« veszélyeztetve látja kiskorától fogva halványan előtte lebegő s öntudatlanul is mindig követett célját: szerzetespapi hivatását. Összeszedi minden erejét, napirendet készít, még a nyári vakációra is, amelyhez azután keményen ragaszkodik s »óriási akarattal és kitartással« kezd tanulni óráról-órára s igyekszik pótolni a súlyos mulasztásokat. Igaz, hogy előbb sem tétlenkedett. A tornát mindig szerette s tervszerűen, következetesen, keményen gyakorlatozott. Egész sereg kitüntetést szerzett s VlII.-as korában szertornából a székesfehérvári tankerület ifjúsági bajnoka lett. Szerette a szabadban való nagy sétákat és kerékpártúrákat is. Ezenkívül rengeteget olvasott, még pedig komolyan megválogatva az igazi értékeket. Modern és idegen nyelveket tanult. Érdekelte őt a világirodalom, esztétika, zene, festészet. Olvasmányairól jegyzeteket készített, költőkből, írókból megkapó részleteket kiírt. Sétáin is legtöbbször valami könyv volt a társa. Szinte kielégíthetetlen mohósággal falta az ismereteket, — csak a kötelességtudás lanyhult el benne. Mikor azonban a VII. osztályt megkezdte, mint kongreganista a vakációról beszámoló levelében már ezt írta nekem: »A vakáció végeztével új, komolyabb reményekkel, tervekkel és kemény elhatározásokkal indulok neki az új év fárasztó versenyfutásának. Szűzanyám és Jézusom segítsenek, hogy küzdelmeimnek meglegyen a méltó jutalma.« S évvégi bizonyítványában már csak két kettese van, a többi érdemjegye jeles. Én először IV.-es korában figyeltem fel reá. Abban az évben hoztuk be a »közös miseájtatosság«-okat. Hogy a szentmisébe való lelki bekapcsolódást a fiúknak megkönnyítsem, egyes napokra bevezettem lelki ajándékok önkéntes felajánlását is: valami jó cselekedet, erény- s főkép önfegyelmezési vagy önmegtagadási gyakorlat elvégzésére vállalkoztak az offerálók. Ezt felírták egy kis papírlapra, szentmise előtt az osztályok diákonusnak nevezett egy-egy tanulója összeszedte e lapocskákat, a szentmise felajánlása előtt pedig a IV. osztály diákonusa tálcával a kezében végigjárta az egyes osztályok diakónusait és az egész ifjúság áldozati ajándékait az oltárra tette, hogy a miséző pap a kenyérrel és borral együtt azokat is odanyújtsa az Úristennek, s Krisztus szent áldozata kegyelmet, erőt és áldást harmatozzon rájuk. Miután minden osztályban megmagyaráztam, milyen kitüntető szerep a diákkonusság, s felszólítottam a fiukat, hogy olyant válasszanak, aki nem kíváncsiskodik, s akinek a titoktartásában feltétlenül megbíznak, s akit érdemesnek tartanak arra, hogy szinte közvetítő legyen az osztály és az Úristen között; a IV. osztályban pedig külön is kiemeltem annak a fiúnak a — 5 -=