Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1935

a legelevenebb élő valóság, mely a mai technikai kulturánk rohanó tempója mellett már alig szorítható a régi iskola megnyugtató fedezékei mögé. Nevel az iskola, nevel a család, de nevel az újság, a sportpálya, az utca, a rádió a film, rombol a szegénység ép úgy mint a sötétnézésű elhagyatottság. A nyugtalan társadalmi problémák ott hullámzanak az iskolák védő bástyái előtt. Ezekről tudomást kell vennünk. Ma már nemcsak hithű, kemény jellemű és nagyműveltségű ifjú generációra van szükség, hanem oly ifjúságra is, mely a mai igen megnehezült társadalmi életbe produktív munkával, egészséges lélekkel bele tud illeszkedni. Ha valamikor tehát fontos volt, hogy az iskola és a család harmonikusan együtt működjék, akkor ez ma égetően szükséges. Soha az előtt oly erős, sokszor bomlasztó tömegáramlatok nem furakodtak az iskola és a család közé mint ma. Szinte végzetünk, hogy a modern technikai kulturánk percek alatt az egész világról, mindenről értesít; e külső, áthullámzó, átrohanó múlékony impressiok nyugtalanítják a tanulók csendes fejlődéséi, akadályozzák az elmélyedő gondolkozás kibontakozását; társadalmi szempontból pedig egyenesen veszedelmes: félművelt, felületes réteg kitermeléséhez vezetnek, mely bizakodóan túlhangos, de semmiben komolyan elmélyedni nem tud. Amikor az iskola tehát védő gátakkal, fegyelmi szabályokkal védi oktatói és nevelői munkáját, lássák be a mélyen tisztelt Szülők, hogy mindez nem hatalmaskodás a szülővel és a gyermekkel szemben, hanem segítség, támaszték a fiatal fejlődő emberke léleknek, aminthogy a fiatal facsemetét védjük karóval, kerítéssel a dühöngő vihar vagy a brutális emberi pusztítás ellen. Amikor az iskola fegyelmi szabályokkal keretezi a fiatal emberke mindennapi életét, nem akar mást, minthogy az önfegyelmező akarat és munkaszeretet szilárd pilléreire ráállíthassa féltett erkölcsi értékeit és igy a fiatal lelket a rávárakozó élet kemény feladataira alkalmassá és a jövő társadalom elittagjává tegye. E fegyelmi szabályok — tudjuk — sokszor terhet jelentenek a fiu közvetlen környezetére, a családra, de kérjük a kedves Szülőket, viseljék e terhet szíves önfeláldozással, támogassák iskolánkat fontos nevelő munkájában, jöjjenek szívesen és örömmel szülői értekezleteinkre és megbeszéléseseinkre; hiszen a fiatal gyermeklélek kedvező fejlődéséről, legféltettebb kincsükről, saját gyermekükről van szó. Ti, pedig, Kedves Fiuk, a vakációban felfrisssült, kipihent testtel-lélekkel lássatok hozzá a komoly munkához. Isten áldását esdtétek le jövő munkátokra; de imádkozzatok mindig a jó Istenhez mélységes hittel és leboruló alázatossággal. Maradjatok mindig Isten imádkozó kis magyarjai! És azután tekintsek ide, a nemzeti Zászlóra! Csodás szinboluma ez 1000 éves magyar martir sorsunknak. A nemzetek, népek életében soha sem az a legtragikusabb, hogy a külső csapások vagy belső meghasonlások folytán évszázados, örök időknek szánt alkotások egy végzetes pillanatban összeomlanak, szétporladnak, megsemmisülnek. Egy népet az temet sírba és a feledés sötét fátyola akkor borul rá örökre, ha az összeomlásból nem tud felemelkedni, ha elveszti történelmi hivatásába vetett hitét és a feltámadás reménységét. A történelem e fontos megállapításából ránk, magyarokra nagy biztatás sugárzik. Mi már sokszor voltunk a magasban, a dicsőség napsütötte bércein mint a költő mondja — de sokszor voltunk a mélységben, a megaláztatás sötét szakadékaiban is. Nekünk valahogyan valami csodairral kel— 32 —