Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1912

6 szükséges képesítést s mégis panaszolják, hogy nehezen boldogúlnak. „Nincs szerencsém" — szokták mondani. Ha azonban, jól megfigyeljük őket, igen soknál lehetetlen föl nem fedeznünk bizonyos félszegséget, modortalanságot és sajnálkozva kell látnunk, hogy sok jó tehetség veszít értékéből a föllépésben, érintkezésben való ügyetlenség miatt. Viszont gyakran a gyengébb tehetség érvényesül, mert külseje, modora megfelel az általános kívánalmaknak. Kétségtelen, hogy a boldogulásnak egyik igen fontos tényezője napjainkban az egyén külső megjelenésének, föllépésének megfelelő volta. Következésképen nem lehet fölösleges a nevelésnek azon eszköze, mely ezt a kvalifikációt is igyekszik megadni az ifjúnak, midőn a nyilvános szereplés által bizonyos könnyedségre, ügyes mozdulatokra, jó előadásra oktatja őt. Különösen fontos az ifjúsági előadásoknak e nevelő hatása olyan tanulókra, kik egyszerűbb családból származnak s így otthoni körükben vajmi kevés fellépési ügyességet sajátíthatnak el. S ha nagyobb szerepet nem is töltenek be az ilyenek a színdarabban, de már társaik mozgásának gyakori szemlélése, meg a rendező figyelmeztetései ösztönzik őket saját félszegségeik levetésére is. Ez csak külsőség ugyan, de a tapasztalat igazolja, hogy mennyire szükséges ez is az életben való érvényesüléshez. Mindnyájan tudjuk, magunk is éreztük, hogy a gyermeknek eleme a játék. Mikor a kisfiú „befogja" pajtását és ostorral kergeti, azaz lovasdit játszik, igyekszik némileg az igazi lovakat és kocsist utánozni. Ez áll nemcsak a kis gyermekre, hanem a serdülő koruakra is, sőt alapos megfigyelés után látni fogjuk, hogy az ifjak játékában bizonyos öntudatosság s a valóságnak határozott utánzása rejlik. Már a fejlettebbek labdajátékánál, még inkább a footballnál két ellentábor áll szemben egymással, valóságos harc, háború fejlődik s a nyertes fél büszkén kiáltja: „Győztünk, levertük őket!" így válik a játék-mérkőzés valóságos „háborusdi"-vá! A mai kor fiatalembere épúgy, mint valaha a görög ifjúság az olympiai és isthmosi versenyjátékokon a testedzés mellett a nemes vetélkedés jelszavát írja az ilyen játékok zászlajára. Igen jól ismerték azok a régi pedagógusok az ifjúi léleknek ezt a hajlamát, akik ennek kihasználásával az életnek egyes komoly vagy mulatságos jeleneteit eljátszatták a rájuk bizott ifjúsággal, azaz bevezették a drámai előadást az iskolába. Más szóval a tanulók játékos hajlamát is kiaknázták céljuk érdekében, hogy az eljátszott eseményből tanulságot, okulást merítve az ifjak testi és lelki képességeit harmonikusan fejlesszék. Elég nyomós ellenvetés az iskolai színjátékokkal szemben, hogy ezek elvonják az ifjúságot a komoly munkától s a hivalkodásnak engednek teret. Valóban bajos is azt állítani, hogy az ifjúsági előadások a szoros iskolai tanulmányok minden kára nélkül rendezhetők. Annyit azonban ügyes és tapintatos eljárással el lehet érni, hogy pótolhatatlan veszteséget sohasem okoznak. Ehhez első kellék azon régi aranyigazságnak alkalmazása, hogy „mindent mértékkel", „ne quid nimis!" A nevelésügynek manapság leghivatottabb képviselője, Fináczy Ernő, a