Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1912

7 bpesti Tud. Egyetemen a pedagógia tanára úgy vélekedik, hogy évenkint egy-egy ilyen előadás rendezése még nem okozhat bajt; csak a gyakori, vagy állandó ilyetén mellékfoglalkozás lenne a tanügy kárára. Szerinte helyes irányítás mellett ma is megvan ez előadásoknak nevelő hatása épúgy, mint a múltban. Az időnek helyes és körültekintő beosztása mellett (pl. valame'y nagyobb, mondjuk három felvonásos darab előkészítésére 4—5 hónap is kell!) nem szenved az iskolai munka; legfeljebb az előadást megelőző és követő néhány nap az a kritikus idő, mikor már nem a diák komolyságára, mint inkább az egész tanári karnak elnéző jóindulatára kell appellálnunk. Sokan féltik a fejlődő ifjú lelket attól, hogy az iskola színpadján elfogja az ábrándos vágyakozás a kalandos szinészélet után. Tagadhatatlan, hogy nem egy diáknak játékában annyi rátermettség, oly kiváló alakító képesség nyilatkozik meg, hogy szinte magunk is hivatott színészeket födözünk föl bennük. Ilyenkor nem árt, ha a beteges ambiciót csirájában elfojtjuk, de túlságosan aggódnunk sem kell, mert ez a vágy is, mint egyéb gyermekes ábránd szertefoszlik az idővel. Ha ellenben oly erős, hogy az ifjú egész lelke rajta csüng, akkor hiába a küzdelem, akkor valószínűleg nem is az iskolai színpad, hanem a veleszületett, művészi hivatás az indító ok. Hogy az ifjúság mennyi szeretettel és lelkesedéssel csüng a színjátékon, arról csak annak van némi fogalma, aki már ilyent rendezett valaha. Az iskolai ünnepek (márc. 15 , ápr. ll.,okt. 6., nov. 19.,stb.) megszokott sablonja — legyünk őszinték — nemcsak a közönséget, hanem az ifjúságot is untatja már. A rendező tanár és ifjai egyaránt törekszenek mindig valami újat nyújtani, de a téma már nagyon ki van merítve, s így ez igen nehezen megy Ilyenkor egy kis hazafias, vagy pl. Szt. Imre ünnepén vallásos tárgyú színdarabnak előadása valóságos forrongást idéz elő az ifjúi lelkekben, következőleg mindenesetre mélyebben is szánt s több gyümölcsöt hoz, mint a jól ismert, többször hallott műsor. Azt sem kell hinnünk, hogy a vetélkedés ellenségeskedést és visszavonást szít az ifjúság között. Az ifjak maguk között sokkal inkább tisztában vannak egymás képességeire nézve, mint maguk a tanárok. Aztán a gyermeki lélekben még van annyi naivság, hogy a legkisebb szerep hordozója is épen olyan lényegesnek érzi magát — teljesen helyesen — az egésznek keretében, mint akárcsak a főszereplő. Hogy minő hangulatot kelt az ilyen ifjúsági színielőadás, meglett, komoly embereknek már többször hallott nyilatkozatát idézzük csak. „A mi időnkben sohasem volt ennyi melegség, közvetlenség az iskola falai között. . . Most tapasztalom, hogyan lehet az iskola a fiúk második otthona. . . Sohasem láttam ily közel a tanárt a diákhoz; ez igazán csak kölcsönös, vállvetett munka eredménye lehet". De nemcsak az ifjúság és tanár szívét hozza egymáshoz közelebb az iskoladráma, hanem a nagy közönségnek is bepillantást enged az iskola életébe. Ez sem jelentéktelen mozzanat a kérdés eldöntésénél napjainkban, midőn a nyilvános