Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1907

24 neki a másnapra feladott leckét. — Hirtelen azt mondja neki az én fiam olyan türelmetlen hangon : — „Kérlek, szívesen megtenném, de igazán most nem érek rá. Annyi a dolgom." A zsidó fiú lehangoltan távozott. Utána bemegyek a fiamhoz, azt kérdem tőle: — „Hallod-e, fiam! amit ennek az osztálytársadnak mondtál, felajáltad-e a jó Istennek?" — „Elfelejtettem, édes apám." — „Tudtam. Csakis így lehettél hozzá oly szívtelen. Emlékeztetlek arra, hogy nemcsak gondolattal, szóval, tettel lehet megbántani Istent, hanem a jónak elmulasztásával is. Ajáld csak fel utólagosan ezt az ügyet Istennek, mindjárt a helyes útra térsz." A gyerek pár pillanat múlva azt mondja: — „Engedje meg, édes apám, hogy elmenjek osztálytársamhoz. Megmagyarázom neki a feladatot." — „Úgy, édes fiam!" — feleltem neki, boldogan csókolva meg homlokát. Este kérdem tőle: — „No! el tudtál-e azért készülni?" — „Jobban, mintha itthon maradtam volna. Olyan jó kedvem lett a tanulásra. Amúgy meg bántott, zavart volna biztosan a dolog", — feleié fiam, s csakúgy sugárzott az örömtől. Hogy ő tud mindenkit szeretni! Ez az igazi jellem nélkülözhetetlen tulajdonsága, mi Isten szeretetéből önként foly. Igazi részvét fejlődik ki ezen nevelés által a lelkekben. Nem tudnám elsorolni, hány szerencsétlen elhagyatottat mentettek meg fiaim a teljes zülléstől, akikkel senki sem törődött. S ha ezek részéről legtöbbször hálátlanságot tapasztaltak, az nem szegte kedvüket, mert mindezt titokban, nem dicséretért, nem háláért cselekedték. Egyedül Istenért. Mikor úgyszólván vérükbe ment át ez az egyedül érdemes életcél: mindent Istenért, akkor nem tudtak többé megbántani senkit, és meg tudtak bocsájtani minden megbántást, gúnyt szívből, anélkül, hogy legcsekélyebb neheztelést éreztettek volna a megbántóval. A helytelen, nem illő viselkedés fölött tetszésüket soha nem nyilvánították, nem kacagtak fölötte. Lelkük önkénytelenül is elfordult minden rendetlenségtől, ha még oly tetszetős alakban jelentkezett is. Aztán ott van a kötelességteljesítés, amit említettél. Enélkül sem lehet jellemes embert elképzelni. Akad persze olyan szerencsés, akinek ez a vérében van. Ezekkel nincs is baj. De mi lesz azokból, kikben nincs meg ez a hajlam? Ilyen volt az én harmadik fiam. Olyan léha ember lett volna belőle, ha így nem alakítom jellemét, hogy párját ritkította volna. S a legtöbb szülő hanyag gyermekét csupán ilyen kiszólásokkal akarja a jellem ezen lényeges vonására, a kötelességteljesítésre ösztökélni: Mi lesz belőled,