Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1907

25 ha nem tanulsz ? Megbukol, szerencsétlen! inasnak adlak! Sz' magadnak tanulsz! Atyádat, anyádat így megszomorítani! Iszonyúan elverlek, ha nem tanulsz. Ha pedig megteszed kötelességedet, veszek ezt, veszek azt! — És a gyerek közönnyel hallgatja mindezt, vagy ígér eget-földet, s marad a régi, kötelességéről megfeledkezett hanyag ember. Földi ajándék, fenyegetés, észhez, szívhez szólás ideig-óráig vezetnek eredményre. Mily gyenge eszközök ezek, ha a lélek távol van erőt adó forrásától! Hanyag volt az a fiam is, akit említettem. Nem nyugodtam addig, míg a vérébe nem ment át az a lelkesítő erő, hogy kötelességét Istenért végezze. — Mikor ezt nagynehezen megszokta, semmi, de semmi bajom nem volt vele többet. Olyan kedvvel, olyan pontosan, rendesen, hibátlanul végzett mindent, mint a többi fiam. A tanulásban való türelmetlensége teljesen megszűnt. — De sokat is kellett vele vesződnöm, míg ez szokássá, törvénnyé lett lelkében! Minden lecke elejére és végére oda írattam vele e két betűt: I. É. „Istenem! éretted." És sokáig hangosan kellett neki e szavakat kiejteni. Milyen boldog volt aztán, mikor az így végzett munka értékét méltányolni tudta. Hogy ő nem jelesért dolgozik, nem hiú dicséretért, nem múlékony földi célokért, hanem Istenért, ki minden munkát, amit érette cselekszünk, külön megjutalmaz, s a jeles, a dicséret, a véges földi cél elérése csak csekélyke ráadás lehet, de dolgaink rúgója, indítója, igazi főcélja soha. Hát még jó magam mennyi benső örömnek, mennyi színtiszta boldogságnak voltam s vagyok részese fiaimnak ilyetén való nevelésében. Nagyobb korukban, ha bármit nem egészen helyesen tettek, mondtak, csak annyit kellett szólnom : No, ez sem volt ám Istenért végezve. — Rögtön helyes útra terelődtek. Ha, mondjuk, egyik-másik valamiért türelmetlenkedni kezdett, szelíd hangon azt mondtam : A jó Istenért többet is el lehet viselni, fiam. — Rögtön kiderült a boszús arc, minden türelmetlenség, zúgolódás, kellemetlenkedés egyszerre eltűnt az Isten szóra, mint fojtó köd a nap sugarára. Életüknek valódi, állandó örömeit dobják el maguktól azon szülők, kik nem így alakítják gyermekeik jellemét. És hozzá mennyi bajt, szerencsétlenséget zúdítanak önmagukra s ártatlan fiaik fejére, kik nem tehetnek róla, ha azt a biztos útat az igazi jellemhez soha, soha meg nem ismerték, s így meg nem szokhatták. Kiket terhel a felelősség ? Azért olyan ritka kivétel a boldog ember. Mi azok voltunk s azok maradunk, míg Istennel ilyen folytonos kapcsolatban leszünk. Fiaim most a hivatalos dolgaikat is úgy végzik, amint neveltem őket. Ennek köszönhetik egyedül, hogy oly magas állásokba jutottak. Soha sem törődnek ők azzal, otthon van-e a fellebbvaló ? látja-e őket? s az igazi jellemnek nem így kell-e cselekedni ? oly pontosak kötelességeikben, oly helyesen tudnak mindent intézni, hogy csak lelkesedéssel nyilatkoznak róluk a fölöttes hatóságok is, de alárendeltjeik is.